Sorkatonaság. A kormánypárti kommunikációs gépezet valamiért jó ötletnek találta, hogy 2016-ot ezzel a szóval kezdje, esetleg ennek a szónak a hatását vizsgálja az általa manapság egyre inkább csak politikai műveleti területnek tekintett magyar társadalomban. Más megközelítésben a Fidesz szeretné kifogni a szelet jelenleg egyetlen említésre méltó riválisa, a Jobbik vitorlájából – márpedig a jobboldali ellenzék valóban előállt egy érdekes javaslattal, melynek a lényege, hogy önkéntes alapon bármelyik rátermett fiatal férfi részesülhessen katonai alapképzésben Magyarországon, normál békeidős szolgálati kötelezettség nélkül.
A hazai közéletben megszokott, felelőtlen és a hozzáértés halvány nyomát is nélkülöző módon aztán a sorkatonaság szó néhány nap alatt prédává vált, és mindenki igyekezett kihasználni. A baloldali ellenzék arra, hogy a fiatalok amúgy is zajló elvándorlásának serkentésével vádolhassa a kormányt, diszkréten társítva mindezt azzal az egy héttel korábbi kezdeményezéssel, amellyel a kabinet a terrorveszélyre szabva új rendkívüli helyzeti kategóriát kíván létrehozni. A hazai nyilvánosság napszámosai – engedtessék meg, hogy e helyütt ne éljek a kolléga szóval – aztán többnyire mindent megtettek azért, hogy az amúgy is gubancos szálakat még inkább összezilálják, de semmiképpen se fésüljék ki. Szó mi szó, hamar előállt ebben a kérdésben is az az egymás mellett elbeszélő-elordibáló zűrzavar, amely jó ideje lehetetlenné tette a nemzeti minimumok elfogadását alapvető közösségi ügyeinkben.
A szellem kibújt a palackból, amin már az sem segített, hogy Orbán Viktor vasárnap a kormányzati multimédiás közlönyben röviden és velősen cáfolta, hogy a sorkatonai szolgálat ügye napirenden lenne. Bár az idő és a magyarok megbízható feledékenysége segít majd eloszlatni ezt az epizódot, kétség ne férjen hozzá, hogy akik akarták, most megmérhették ennek az össznemzeti felhorkanásnak, fortyogásnak a specifikus paramétereit, rögzítették mozzanatait. Akár gondolati magvakat is elvethettek általa.
Felelős nemzeti orgánumként ebben a helyzetben bizony nehéz nem beleesni egy újabb felesleges megszólalás hibájába. A tényekhez azonban ragaszkodhatunk. Márpedig az tény, hogy 25 év javarészt elhibázott, hányaveti, másokra hagyatkozó honvédelmi politikája után, növekvő biztonsági kihívásokkal szembesülve a kormányzat és a politikai spektrum egyetlen más szereplője sem azzal foglalkozik, amivel sürgősen kellene. A haderő finanszírozásával, működőképessé tételével, ha úgy tetszik, rehabilitációjával és modernizációjával, azon az önkéntes, hivatásos, szerződéses és tartalékos személyzeti alapon, ami jelenleg is létezik, legfeljebb itt-ott finomításra szorul. A létszámkeretet célzott, fegyvernemi, szakmai és helyi toborzókampánnyal fel kell tölteni. A személyi állományt a modern hadviselés megkövetelte megfelelő szakképzésben kell részesíteni. Munkavégzéséhez jó körülményeket és korszerű haditechnikát kell biztosítani, és persze mindenekelőtt jól meg kell fizetni, stabilitással és szociális kedvezményekkel megtartani.
Ha a kormány ezzel foglalkozna serényen, és nem a hadtörténeti szótár elavult tömeghadsereget leíró szavainak szondázási és politikai céllal való közbeszédbe dobásával, könnyen kiérdemelhetné magának a konstruktív politikai és társadalmi (adófizetői) támogatást. Nem mellékesen Magyarország végre kaphatna egy haderőt, amely az elvárható módon betöltené alapvető funkcióit: a lehetséges agresszió elrettentését, azaz a háborús konfliktusok megelőzését; a haza külső fegyveres támadással szembeni védelmét; a jelentős katasztrófahelyzetek kezelését.
