Ezúttal nem a támadott, majd lekoppintott bankadóról és a szektorális válságadókról van szó, hanem a bírák nyugdíjkorhatárának leszállításáról, amit a Matteo Renzi vezette balliberális oldal határozott el Rómában. Eszerint a 70 éves bíráknak szépen szögre kell akasztaniuk a tógát, és elballagniuk nyugdíjba, eddig ugyanis akár 75 évesen is még ott trónolhattak a pulpituson. Sőt, jövőre tovább csökkentenék az állomány felső korhatárát, de hogy ne tapossanak az amúgy is kivételezett bírák lelkébe, a tervezet szerint 2016 végéig csak fokozatosan érhetik el a 66 éves maximumot. Az olasz sajtót végigböngészve hőzöngésnek nyoma sem látni: baloldali és jobboldali lapok hasonló természetességgel vették a privilégium felszámolását, igaz, a futball-világbajnokság viszi a hírek 90 százalékát – még ha már ki is esett az olasz csapat. A mindössze 400-440 főt érintő rendelet nem hozta lázba sem az Európai Uniót, sem a velencei bizottságot, sőt, még Viviane Reding biztos asszonyt sem, szemlátomást mindenki nyugtázta, hogy ahol a közalkalmazottak átlagos nyugdíjkorhatára 57 és 66 év között mozog (a ledolgozott évek szerint), ott nincs mit hőbörögni, ha valakinek 75 évesen visszavonulót kell fújnia. A reform – mert ott így hívják, amit a Magyarországon diszkriminációnak és a demokrácia súlyos megsértésének neveztek korábban – célja ráadásul egybeesik a magyar célokkal: munkalehetőséghez juttatni a fiatal szakmabelieket, és gyorsítani az ügyintézésen. A szakma persze ott is hisztizett, de főleg azért, mert a bírói „szakszervezet” elnöke maga is érintett az ügyben, de ezenkívül néma csend. A tervezet ugyanis beleillik a Renzi-kabinet ezernapos reformprogramjába, amely közös nyugdíjazási normát szeretne elérni a közalkalmazottak táborán belül. Valami ilyesmi történt nálunk is, amikor 2011-ben a 40 évesen már nyugdíjazható rendőrök és tűzoltók, illetve a 70 éves korukig dolgozó bírák szolgálati ideje között feszülő apró ellentmondást szándékozott felszámolni az Orbán-kabinet, de akkor, érdekes módon, ez a törvénymódosítás kötötte le az uniós jogászok minden munkaidejét. Volt itt nagy felháborodás, a demokrácia temetésétől kezdve a brüsszeli feljelentésekig minden – és végül az történt, ami Matteo Renzivel valószínűleg sosem fog. Az Európai Unió kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen (mondjuk az akkori össztűzben már nemigen számított, hogy eggyel többet vagy kevesebbet), támadásba lendült a velencei bizottság (micsoda alkalom, hogy bizonyíthatták önnön létük fontosságát!), magyar szitokvitanapokat rendeztek az Európai Parlamentben, és persze Strasbourgig meg sem állt az ügy. A sajtóban zajló korlátlan fasisztázás és diktatúrázás csak akkor halkult valamelyest, amikor az Alkotmánybíróságot kényszerítették, hogy semmisítse meg az idevágó törvényt. Visszaállt a régi rend, amely még a rendszerváltás előtt alakult ki, akkor, amikor párttagsági nélkül nem sok bíró kaphatott kinevezést. Nos, ez a korosztály lépdelt azóta is felfelé a ranglétrán, és féltette kivételezett pozícióját a fiataloktól, tehát összezárt a régi gárda. És állítólag így helyreállatott végre az uniós jogrend is. Ennek köszönhetjük például azt is, hogy az MSZP egyik volt képviselőjét éppen az MSZP egyik alkotmánybíró-jelöltje menthette fel nem is olyan rég
Szép dolog az uniós jogharmonizáció, főleg ha ilyen kettős mércék is benne maradhatnak.
