Valószínűtlen helyszínen, a havannai reptér várójában nyújtott kezet egymásnak közel ezer év után két, ősi hitéleti ellentétektől kettérepesztett világ, a katolikusság és az ortodoxia. Az esemény sokkal több, mint gesztus. Tett, méghozzá határozott irányba mutató tett. És szimbólum is, történelmen, a jelenen túlmutató. Egy kézfogásban és egy eszmecserében azonban nem lehet benne minden, mert a történelem terhe ezt lehetetlenné teszi. Az egyik fél sem tudja meg nem történtté tenni, hogy a kora középkortól kezdve sok püspök, számos érsek és pátriárka dolgozott keményen az 1054-es egyházszakadásért Rómától Antióchiáig és Jeruzsálemig.
Zsinatok hosszú sora ütött rést az egységbe, a politika világi szereplői pedig érdekeiknek megfelelően tágították vagy szűkítették e repedést. A hatalmi versengés lassan, de biztosan úgy szedte szét a régi, nagy egyetemes (katolikus) keresztény egyházat, hogy azt tanítani lehetne. És ezen már nem sokat változtattak azok a kísérletek 1274-ben és 1439-ben, amelyek az egyházak uniójával próbálkoztak. Ha elfogadjuk, hogy a szakadás csupán erőpolitizálás, pozícióharcok, dogmatikus viták eredménye, akkor vajon mi a mostani találkozó?
Egyfelől hatalmas fordulat, kiengesztelő másikhoz fordulás, és jelzés a nyájnak, a világnak. Mert a föld egyes részein a mindennapi kenyér mellé a mindennapi ellentétek is hozzátartoznak, csak egészen keresetlen például véve a hagymakupolás honfoglalásnak nevezett, az erdélyi tájképben és beszédtémákban is felbukkanó jelenséget. És vajon ki vonná kétségbe, hogy például Ukrajnában civilizációs törésvonallal ér fel a görög katolikus, avagy az ortodox felekezethez való tartozás?
A találkozó geopolitikai szükségszerűség is. A muzulmán világ nyugtalansága – például Bizánc 1453-as elfoglalásának tükrében figyelve – teszi egyértelművé, hogy nem csak egy kósza szellő fújta egymás mellé Ferenc pápát is Kirill pátriárkát. Van mit megbeszélni nekik is, és a két felekezet hosszú távú fennmaradásában érdekelt feleknek, hívőknek is. Hogy maradjon valami működtethető válasz a hamarosan eljövendő új világhoz.
A kézfogás nagyhatalmak találkozója is. Bármennyire idegenül is hangzik ez a posztmodern közbeszédben. Valós, nagy súllyal bíró autoritások adtak találkozót egymásnak. A moszkvai pátriárka ma vitathatatlanul a legjelentősebb ortodox vezető. Persze nem volt ez mindig így, a moszkvai egyházi székhely tapasztalatlan kisfiú az ősi Bizánchoz vagy Alexandriához képest, ráadásul Kijevből, a Kijevi Rusz meggyengülésével költözött az orosz fővárosba 1325-ben. De hát változnak az idők, Kirill jelenleg Moszkva és egész Oroszország, vagyis durván százmillió hívő pátriárkája, háromszázötven püspök és 35 ezer görögkeleti pap elöljárója. És lévén a legjelentősebb pravoszláv vezető, talán a más patriarchátusok területén élő maradék 200 millió ortodox hívő is felfigyel a kubai eseményre.
A Júdeából hódító útjára indult lelkiség, a Római Birodalom gazdag örökségén, annak romjain szétterebélyesedett kereszténység két évezreden át működőképes modell volt a Mediterráneumnak, Európának. A világ kereszténnyé vált másik részének még ma is az. Hogy rendszerváltásokon túl, szuperhatalmak árnyékában, a transzcendenciától megfosztott multikultúrákban ez a szerepe megkérdőjeleződött, nem vitás. Ezért ha a találkozót csak a régi nézeteltérések kisimítására használta ki a két vezető, súlyosan tévedtek. Ha viszont a jelenre, az itt kopogtató jövőre nézve is keresték a megoldást, akkor még helyén van a nyugati világ.
