Mi, magyarok nem éppen pozitív határon túli tapasztalataink miatt reagálunk különösen érzékenyen az ilyen lépésekre még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Kijevben mindent az ukrán–orosz ellentét ír felül, s ennek az olykor szó szerint vérre menő harcnak csak passzív elszenvedői a kárpátaljai magyarok. Korábban a balti államok, mostanában talán Moldova példája mutatja leginkább, mennyire nehéz a független államiság stabilizálása az oroszosító szovjet évtizedek után. A végletesen megosztott Ukrajnában ugyanakkor naiv az, aki azt hiszi, hogy egy nyelvtörvényen múlik az új nemzetállam megteremtése.
Ha az oroszellenes és nacionalista jelszavak mellett Európa nevét is zászlajára tűzte a Janukovicsot elzavaró, alakulóban lévő új hatalom, akkor legalább a látszatra adnia kellene egy keveset. Ugyanez fordítva elmondható Brüsszelről is. Ha Klicsko vagy akár a szélsőjobboldali Tyahnibok jó volt előretolt csatárnak a Moszkvával folytatott geopolitikai harcban, akkor most, a meccs megnyerése után illene hangosan jelezni Kijev formálódó vezetésének, hogy a gólok megünneplése közepette nem való lerúgni a nézők fejét. Kárpátalján a magyarok feszülten, szorongva, de többnyire távolságtartón szemlélték a vérfagyasztó történéseket. Ez a közel százötvenezres közösség Európát választja Oroszországgal szemben, hiszen akadálymentes kapcsolatot akar tartani Magyarországgal, élvezni akarja a mozgásszabadságot, és jólétet remél a nyugati iránytól, bárki is képviselje azt. Ugyanakkor a kárpátaljaiak az utóbbi negyed évszázadban semmit sem kaptak Kijevtől, így a hatalomért ölre menő politikusok nevei érdektelenek számukra. A most megsemmisített nyelvtörvényt Janukovicsék az orosz ajkúaknak készítették, a magyar határ mentén csak egyetlen baj volt vele: a gyakorlatban nem működött. Amiből persze még véletlenül sem a jogszabály eltörlése kellene hogy következzen, sokkal inkább annak hatékonyabb érvényesítése.
A gyors elkedvetlenedésen túl korai lenne mélyreható következtetéseket levonni a kárpátaljai magyarok közeljövőjét illetően. Ha van számukra jó hír, talán az, hogy közéletük – legalább egy időre – vélhetően megszabadul az egy héttel ezelőtt még Janukovicsék mellett szónokló Gajdos Istvántól, az örök politikai túlélőtől, helyezkedőtől, az MSZP kedvenc határon túli politikusától. A mi lesz Ukrajnával kérdést Kárpátalján egy másik nagy kérdőjel kíséri. A Lenin-szobrok tömeges és frenetikus érzést keltő döntögetései után nacionalista hullám vagy az uniós támogatók által kordában tartott, az eddiginél nemcsak kevésbé korrupt, de legalább az oroszon kívüli kisebbségekben nem ellenséget, hanem partnert látó elit kerül-e a kormányrúd mögé? Nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem a közel kétszázezres lélekszámú észak-bukovinai román közösség miatt nyíltan aggódó Bukarestnek sem mindegy, milyen irányt vesznek az ukrajnai események. Az utóbbi hetekben-hónapokban hiperaktív Lengyelország is felléphet Ukrajnában élő nemzettársaiért, a kijevi váltásban kimagasló szerepet játszó Brüsszelnek pedig kutya kötelessége számon kérni, megkövetelni a sokat hangoztatott európai értékek érvényesülését a kisebbségi jogok terén is. Ugye, nem fogunk ismét csalódni?
