Tovább, Saul, tovább!

Pion István, 2016. január 12., kedd 00:01

Megkönnyeztem, nem nagyon tehettem ellene, de nem is akartam. Hiszen részese voltam, vagyok ennek az alkotásnak, elfogultságom nem lehet kérdéses, de azt hiszem, most ez legyen a legnagyobb baj. Amikor hétfő hajnalban a Los Angeles-i Golden Globe-gálán Helen Mirren már elolvasta a nyertes nevét, de még nem mondta ki hangosan, akkor a melléhez ölelte a borítékot, hatásszünetet tartott, és azt mondta: most egy olyan ország filmje kapja a díjat, amely még sosem részesült ebben az elismerésben. És ekkor már tudtam, de ekkor már mindenki tudta, hogy mi és ki következik: a Saul fia című magyar alkotás és rendezője, Nemes Jeles László! Filmtörténeti pillanat volt, ezt Helen Mirren is tudta, és most már mindig is az marad, s amikor önök ezt a cikket olvassák, a filmtörténeti már elhasznált jelző is lesz, patetikusan hangzik majd a családi beszélgetésekben is. De higgyék el, bármennyiszer fogja még ezt a szót leírni a hazain túl a világsajtó, bármennyiszer mondjuk el baráti társaságban, mindig súlya lesz, s talán mindig könny szökik majd a szemünkbe. Mert olyan súly ez, amilyet magyar film még tényleg nem hordott a vállán, az Aranyglóbuszé.

És mivel személyes a kapcsolatom a filmmel – Katz, a hírhedt auschwitzi fotók készítője lehettem szerepem szerint –, engedjenek meg egy személyes történetet. Amikor megkaptam a felkérést, a viszonyom Auschwitzhoz és a náci haláltáborokhoz az alapvető emberi együttérzésen túl csupán csak történelmi volt. Ott volt nekem Benes, meg ott voltak az ő dekrétumai, amelyeknek következtében a családom nem keveset szenvedett, s ezt a szenvedést, hiába, hogy csak áttételesen, édesapámon és a nagyszüleimen keresztül ismertem, mégis magaménak tudtam. Úgy lettek ebből emlékeim, hogy ott sem voltam, csak elmesélték, s már az is túl sok szenvedést okozott. De ennél a saját szenvedésnél nem láttam tovább sosem, s mások tragédiája vagy szenvedéstörténete valójában, mint mondtam, az alapvető emberi együttérzésen és a történelmi viszonyon túl nem nagyon hatott meg. Legyen csak mindenki a saját tragédiájának emlékoszlopa – gondoltam. Hát nem, ne mindenki csak a saját tragédiájának emlékoszlopa legyen. Hajlamos erre mindenki, hajlamos voltam rá én is. De ez a film, vagyis a Saul fia megtanított arra, hogy az alapvető emberi együttérzés és a történelmi viszony nagyon kevés az ilyen tragédiák feldolgozásához.

Ennél sokkal több kell: át kell menni a szomszédhoz, és beszélgetni kell vele, nem pedig csak legyinteni, hogy már megint Auschwitzot meg Benest fájlalja. Ahogy Nemes Jeles László fogalmazott az Aranyglóbusz átvételekor: „A holokauszt hosszú ideig absztrakció volt, számomra azonban inkább egy emberi arc. Ne felejtsük el ezt az arcot!” A Saul fia ezt az emberi arcot vitte a vászonra, olyan elemi erővel, amilyet a filmvilág régen látott utoljára. Nem madártávlatból akarta megmondani, hogyan is kell viszonyulnunk Auschwitz tragédiájához, hanem közel ment hozzá, egészen a mélyére ásott, és egyetlen ember, a Sault alakító Röhrig Géza arcát kezdte el figyelni. És ha egyszer ránéztünk erre az arcra, nem tudjuk levenni róla többé a szemünket. De ne is próbáljuk meg, hiszen a számtalan fesztiválsiker után még mindig van miért izgulni. Csütörtökön ugyanis már be is jelentik az Oscar-díj jelöltjeit: legyen akkor bárhogyan, a Saul fia már így is messze-messze túlszárnyalt mindent, amit magyar alkotó és műélvező elképzelhet, de azért mi még képzelődjünk egy kicsit tovább, tovább és tovább. Azért egy jó tanácsot még a végére engedjenek meg: soha, soha ne olvassanak kommenteket!


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 12.

hirdetés
Vélemény
Kettőt gondolni
Ficsor Benedek
Áll a bál a Quimby múlt pénteki tusványosi koncertje miatt.
hirdetés
G-Közép
A legvidámabb Magyarország
Gazda Albert
Arról soha nem volt szó, hogy mindenáron vidámak is óhajtanának lenni a magyar emberek.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - 24 db

A hozzászólások mutatása