Hatvanöt éve, 1937. április 6-án halt meg az egyik legnagyobb magyar – de a magyar tájnak, magyar szomorúságnak, tiszai csöndnek bizonyosan legnagyobb – poétája.
Juhász Gyula Szegeden született. Szülôvárosából, a Szeged környéki, dél-alföldi magyar világból hozza elsôsorban élményeit, tájról, emberrôl, paraszti szegénységrôl. „Vidéki költôként” is szokták ôt emlegetni, mert egyetemi tanulmányait Pesten végezte ugyan, de sorsa jórészt a történelmi Magyarország szélein formálódott. Tanárként vetôdött egyik kisvárosból a másikba, tanított Máramarosszigeten, Szakolcán, Léván, távol a magyar szellemi központoktól. Rövid ideig Nagyváradon is élt. Ez volt élete kivételesen szép és aktív idôszaka. Itt ismerte meg Ady Endrét, itt szerkesztett Holnap címmel nagy feltűnést keltô antológiát, és itt ismerte meg azt a színésznôt, aki majd öntudatlanul, jelentéktelenségében is, a magyar szerelmi líra egyik legszebb darabja, az Anna-versek ihletôje lesz. Ki ne ismerné a „milyen volt szôkesége...” kezdetű vagy az Anna örök című világirodalmi rangú Juhász Gyula-verseket. Ám Juhász Gyula életművének legalább ilyen jelentôségű a tájköltészete is, melyben a magyar táj szépsége és elesettsége, szomorúsága együtt szólal meg, a költô halk, melankolikus hangján. A tápai Krisztus, a Tápai lagzi vagy a Magyar táj, magyar ecsettel című költeményei a tájban a magyar embert, az örök szegénységet és elesettséget jelenítik meg, s azt a szinte meghatározhatatlan magyar fájdalmat, amely népünk XX. századi történetén uralkodott. Ez a történet ihlette néhány megrendítôen szép Trianon utáni versét, melyekben a megcsonkított Magyarországot, a végzetes vereségre ítélt hazát idézi.
Bár Juhász Gyulát háromszor jutalmazták az akkor legjelentôsebb irodalmi díjjal, a Baumgarten-díjjal, bár tisztelték és szerették ôt legrangosabb kortársai, költôtársai, Babits Mihály, Kosztolányi Dezsô, Szabó Lôrinc és mások, mégis azt kell mondanunk, hogy szinte egész életében magányos ember volt, számkivetettnek érezte magát. Az új tehetséget felismerô képessége mellett, talán különös érzékenysége, lelkialkata tette, hogy elsôként ismerte fel József Attilában a nagy költô ígéretét, a jövendô reménységé.
Gyenge, túlérzékeny idegzetet örökölt, többször kísérelt meg öngyilkosságot, élete utolsó szakaszában pedig egyre inkább eluralkodik rajta a betegség és a halál elôérzete. Ám költészetében ebbôl a magánszenvedésbôl is nagy és egyetemes érvényű versek születnek még, melyeket méltatlanul kevesen ismernek és kevésszer idéznek. „Önarcképeibe” nagy költôi erôvel, láttató képességgel rajzolja bele a XX. század esendô emberét, fájdalmaktól, vereségektôl gyötört magyarját.