Nagy sajtóvisszhangot kap, hogy megbüntet egy hadbírót a honvédelmi miniszter a politikai szimpátiamegnyilvánulása miatt. A Pesti Hírlap február 28-án úgy ír erről: „Gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter intézkedésére a legfelsőbb katonai törvényszék fegyelmi bírósága elrendelte a fegyelmi eljárást megelőző vizsgálatot Dr. Győrffy László őrnagy-hadbíró ellen, aki mint ismeretes, az egyik legutóbbi törvényszéki tárgyaláson mint elnök Francia Kiss Mihálytól ezekkel a szavakkal búcsúzott el: »Isten vele, Mihály!«. Arra az időre, amíg az eljárás folyamatban van, Győrffy hadbírót felfüggesztették a katonai törvényszéken viselt állásából és áthelyezték a győri hadbírósághoz, nem vezető állásba.” A lap szerint a honvédelmi tárca vezetője egyben tudomására hozta az esetet kifogásoló, s emiatt szavát felemelő Pikler Emil szocialista nemzetgyűlési képviselőnek, hogy „a Győrffy hadbíró eljárását helytelenítő álláspontját a maga részéről is osztja”.
Az Est február 26-i tudósításából az is kiderül, hogy a hadbíró más tekintetben is állást foglalt egy kommün után elkövetett erőszakos bűncselekmény perének tárgyalása után. Mint írják: „A Tassi bűnpör befejezése után azt mondotta az újságíróknak, hogy száz olyan derék legény, mint amilyen Francia Kiss Mihály, megtisztítaná a dorbézoló Budapestet. Ő ma is jó magyar embernek tartja Francia Kiss Mihályt és nem törődik azzal, hogy Pikler Emil nemzetgyűlési képviselő a mentelmi jog biztos fedezékéből köpköd feléje.” A szocialista képviselő erre úgy reagál: ő Győrffyről egy „népgyűlésen is megmondotta a véleményét, így módjában lesz a hadbírónak vele szemben eljárni”.
A Pesti Hírlap február 28-án úgy folytatja beszámolóját: „A honvédelmi miniszter intézkedéseit a pártok körében nagy megnyugvással vették tudomásul a fajvédő képviselők kivételével, akik közül többen, Eckhardt Tibor vezetésével fölkeresték Csákyt és megkérdezték, hogy intézkedései valóban megtörténtek-e.” A eljárás miatt „fölizgatott” képviselőknek úgy fogalmaz a miniszter: „Nem engedhetem meg, hogy egy katona politikailag állást foglaljon.” Majd hozzáteszi: „Katonának egyáltalában nem szabad a sajtóban nyilatkoznia, csak akkor, ha erre engedélyt kapott. Győrffy pedig nyilatkozott, engedély nélkül és nyilatkozata beleütközött a katonai szabályzatba. Ha az volna a szokás, hogy a bíró minden tanútól barátságosan búcsút vesz, hogy »Isten vele, Mihály!«, akkor rendben lett volna. De Győrffy egészen szokatlan módon járt el.” A Friss Ujság egy nap múlva úgy értékel: „Pukkadnak a fajvédők Győrffy bukása miatt.” Idézik a fajvédők vezérét, Gömbös Gyulát, aki a nemzetgyűlés ülése közben azt mondja: a honvédelmi miniszter túllőtt a célon. Ő viszont „Győrffy László megnyilatkozásában egy önérzetes magyar ember megnyilatkozását” látja. A lap szerint a fajvédő szélsőjobboldaliak az ügyet politikai térre terelik, és ha a tárcavezető „nem orvosolja állítólagos sérelmüket, akkor minden eszközzel rajta lesznek, hogy a honvédelmi minisztert megbuktassák”.
Az eset érdekessége, hogy Győrffy őrnagy annak a pernek volt a bírája, amelyben tíz évet szabott ki egy feltehetően fajvédő katonára, Tassi Gergely tizedesre rablógyilkosságért. A Friss Ujság február 24-én közli: „Tassiék, amiként ismeretes, 1921. év májusában Kiskunhalason meggyilkolták Schwartz Sándor biztosítási ügynököt, aki állításuk szerint az Ébredő Magyarok Egyesületének egyik kiragasztott plakátját letépte. A meggyilkolt embert ki is rabolták és azonkívül is rémei voltak atrocitásaik révén Kiskunhalasnak.” Az ítélet indokolásában a bíróság bizonyítottnak veszi Tassi bűnösségét tettestársi minőségben elkövetett gyilkosság bűntettében és rablás bűntettében, „azonban nem találja bizonyítottnak, hogy Schwartz Sándor meggyilkolásában tettlegességgel is részt vett volna, csupán azt, hogy a gyilkosságnál jelen volt”.
A parlamentben az új nemzetiségi politika körvonalait vázolják föl. A február 29-i Budapesti Hírlap azt írja: „A nemzetgyűlés ma dicséretes munkakedvvel látott a dolgához. Arról tárgyaltak, hogy a nemzeti kisebbségeket nyelvük használata dolgában micsoda jogok illetik meg a közhivatalok előtt.” Bethlen István miniszterelnök a nemzetiségi kérdés követendő új irányait világítja meg, és megvédi az évekkel ezelőtti gyakorlatot. Úgy fogalmaz: „A magyar közvélemény egy része maga is elhitte, amit halálos ellenségeink hirdetnek, hogy Magyarországot hibás nemzetiségi politikája döntötte romlásba. Statisztikai adatok cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy mi nem nyomtuk el nemzetiségeink kultúráját, a mi szerbjeink, oláhjaink közt nem volt annyi analfabéta, mint Szerbiában és Romániában.” Mint kitér rá: „Az a kritika sem helytálló, hogy a nemzetiségek nem szakadtak volna el, ha kellő időben több jogot kaptak volna. Ausztriában már jó néhány évvel a háború előtt az általános választójogot léptették életbe és nemzetiségei a csehekkel az élükön, mégis szétszedték Ausztriát.” A kormányfő utal rá, hogy az elszakított magyar nemzetrészek látnák a kárát, ha az itteni kisebbségekkel rosszul bánnának. „Amit pedig az utódállamokban művelnek a magyar kisebbséggel, az nem szolgálhat nekünk példaképül. Ezt elsősorban magyar véreink szenvednék meg.” Hangsúlyozza: „Régi nemzetiségi törvényünk szellemét ma sem kell megtagadnunk. Csak ott hibáztuk el, hogy a nyelvet összetévesztettük a hazafisággal. A magyar nyelv tudása még nem biztosítéka a hűségnek.” Minden alapvető jogot biztosítana a magyar állam a nemzetiségeknek: „Akik oktató nyelvül az anyanyelvüket óhajtják, azoknak meg kell adni. Ez nincs ellentétben a hazafisággal. A nemzetiségeknek a nyelvi és kulturális intézmények területein ezt biztosítanunk s ápolnunk kell. Az új nemzetiségi politikának ezek a kiinduló pontjai.”
Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a testnevelésről szóló előterjesztés kapcsán ugyanaznap a sport demokratizálásának szükségességét emeli ki a T. Házban. Március 1-jén a Budapesti Hírlap arról tudósít, hogy a nemzetgyűlés többsége megszavazta a testnevelési alapról szóló indítványt, a baloldal azonban nem támogatta. „Az egyhangú megszavazás reménysége nem teljesült, mert a szociáldemokraták szociálpolitikai szempontokból annyi kifogásolnivalót találtak, hogy ― mint a szónokaik magukat kifejezték ― egy fillért sem hajlandók megszavazni.” Furcsa ellenvetéseket sorolnak: „A javaslat a munkásifjúságot sportolási kényszernek szolgáltatja ki. […] A munkásifjúság mai testi leromlottságában nem is lehet jó sport-anyag. Tehát előbb kenyeret adjanak, csak aztán sportot.” A szocialistáknak a leventemozgalom sem nyeri el a tetszését: „Tiltakoztak a Levente-egyesületek elnevezése ellen, mégpedig tisztán a Levente szó miatt és azt vitatták, hogy a sport nem állítható a nemzeti szellem szolgálatába.”
