Idetartozik az abortusztörvény liberalizálása, ami a „női jogok” harcosainak tett ígéret volt, noha tudható, hogy a borítékolható elnöki vétótól függetlenül a kormánykoalíción belül sincs egyetértés róla. A Lengyel Parasztpárt többsége ellenzi, a Lengyelország 2050 pedig Pilátus módjára mossa a kezét, és népszavazásra bocsátaná. Tusk vélhetőleg arra számít, hogy a várható fiaskóért a koalíciós partnerre háríthatja a felelősséget, összeveszítve azt a „leghaladóbb” koalíciós társsal, a Baloldallal, nevető harmadikként hasznot remélve ettől pártja számára.
Az egyházellenes kártya feltehetőleg arra is jó, hogy elfedje a választók elől az Európai Parlament migrációs csomagjának „fű alatti” kormánypárti megszavazását, noha felmérések szerint a migránsok kötelező elosztását a lengyelek több mint hatvan százaléka ellenzi, és csupán 17 százaléka pártolja. A világnézeti háború legérdekesebb része a nevelési és kulturális dimenzió. Az új hatalom pontosan tudja, hogy a köztársaság olyan lesz, amilyenre az ifjúságot nevelik.
Ez magyarázza Barbara Nowacka oktatási miniszter agresszív magatartását. Nowacka a politikai karrierjét az antiklerikális Palikot Mozgalma környékén kezdte, ma pedig ő felel a gyerekek neveléséért. Szimbolikus jelentősége van annak, hogy a Krakkó központú kis-lengyelországi vajdaság minisztérium alá tartozó intézményeinek homlokzatáról eltüntették Szent II. János Pál pápa portréit (aki krakkói érsek volt). Az iskolai kerettanterv radikális módosítása még árulkodóbb. A tanulók „tehermentesítésének” jelszavával kivették a tantervből a lengyel történelem sok kulcsfontosságú eseményét és alakját, nincs már szó a kereszténység kultúraformáló szerepéről, meg sem említik Piotr Skarga (1536–1612) katolikus hitszónokot, hittérítőt, a Báthory István lengyel király által alapított wilnói (ma Vilnius) egyetem rektorát vagy az auschwitzi haláltáborban családos fogolytársa helyett önmagát feláldozó, éhhalálra ítélt Szent Maksimilian Kolbét. Nem hallanak a diákok VII. Gergely pápáról és az általa bevezetett XI. századi nagy reformmozgalomról, amely nélkül a kora középkor története nem is érthető. Miközben az oktatás átalakítása olyan dolog, amelyhez a lengyelek már szinte hozzászoktak, hiszen minden új kormánynak saját elképzelése van a kötelező olvasmányok listájáról, addig teljességgel szokatlan Bartlomiej Sienkiewicz kulturális miniszter eljárása a nem kormányzati szervezetek és a média terén. Hírhedtté vált „Sienkiewicz listája”, melyen kiemelik a „gyanús szereplőket”, az ellenzéki média mellett mindenekelőtt a katolikus szervezeteket, minden bizonnyal azért, hogy ne kaphassanak állami támogatást.
Ám az utóbbiak között olyan apolitikus, a rendszerre nézve ártalmatlan társaságok is vannak, mint a Caritas, a Fény és Élet Mozgalom vagy a Piotr Skarga Keresztény Kulturális Egyesület, amely soha nem is részesült állami dotációban. A kulturális miniszter viselkedése annál különösebb, hogy dédunokája a világhírű irodalmi Nobel-díjas lengyel írónak, Henryk Sienkiewicznek, aki alig néhány évvel Bismarck német kancellár Kulturkampfja után írta leghíresebb, a lengyel katolikusokat megerősítő regényeit.
Az Európai Unió 16 országában már törvényesítették a melegházasságot, miközben Lengyelországban – nagykövetek többtucatnyi levele, LMBTQ-barát filmek és filmsorozatok százai és a különböző szivárványos kampányokra kiadott dollármilliárdok ellenére – ez idáig még a bejegyzett élettársi kapcsolatot sem sikerült törvénybe iktatni.
Lengyelországban nem létezik az eutanáziához fűződő jog. A lengyel szülők továbbra sem akarják, hogy gyermekeiket maszturbációra tanítsák, és drag queenek iskolai foglalkozásokon a nemváltásról beszéljenek nekik.
