Se ennivaló, se tisztességes színpad

Arra viszont nem gondoltak, hogy infrastruktúra is kellene a tömegrendezvényhez, de az is lehet, hogy kishitűek voltak, és nem merték volna gondolni, hogy ekkora érdeklődés lesz a rocksztárokra. Pedig ha jobban odafigyelnek, tudhatták volna, hogy alig egy évvel korábban, 1980. augusztus 23-án hasonló nagyságú embertömeg lepte el az óbudai Hajógyári-szigetet a Fekete Bárányok Fesztiválon. Az alig tizenegyezer fős, a Kádár-rezsim által előszeretettel szocialistának nevezett kisvárost így legalább kétszer, más becslések szerint háromszor akkora tömeg lepte el, mint a lakosságszáma, így érthető, ha a helyi boltocskák nem tudták ellátni a fiatalokat se élelemmel, se jóféle almaborral: visszaemlékezések szerint már késő délelőtt nem lehetett kapni kenyeret a városban, mert mindent felvásároltak az előző este és a kora reggel ideérkezettek.

A nagy fesztiválok szervezésében rutintalan szervezők – persze akkoriban ebben szinte senkinek nem volt gyakorlata – azt nem vették számításba, hogy ekkora tömeget etetni-itatni kell, és persze az sem lenne utolsó, ha az emberek a folyó ügyeiket is méltó körülmények között tudnák elvégezni, de erre esélyt sem adtak, egész egyszerűen nem fektettek sem pénzt, sem figyelmet és energiát abba, hogy elfogadható színvonalon lássák el az érdeklődőket. A fiatalokat akkoriban persze nem kényeztették el ebből a szempontból sem, és a mai Sziget Fesztiválokkal ellentétben többségüknek eszébe sem jutott, hogy ennél sokkalta jobb körülmények között is szórakozhatnának. Gyorsan túltették magukat azon, ha netán egész nap nem ettek, kárpótolta őket minden nélkülözésért kedvenceik zenéje. (A környékbeli jobb érzésű emberek közül néhányan azonban kijöttek az ifjak közé, és kínálták nekik a házi kosztot, slaggal locsolták őket, így megvalósítva az ugyan botcsinálta, de annál szeretetteljesebb vendéglátást.)

A bajokat csak tetézte, hogy a színpadot is csak úgy összetákolták, állítólag még a koncertek közben is szögelték a deszkákat, nehogy légvárként egyszer csak összedőljön az emelvény. A zenészek visszaemlékezései szerint sajnálatos módon megvolt az esélye annak, hogy a nagyjából fejmagasságban felhúzott színpad alá a felhevült tömeg az első néhány sort betolja, és akkor bekövetkezett volna a katasztrófa, de az égiek vigyáztak rájuk. Egészen pontosan az Omega együttes technikusa, Erdei István, alias Béka volt az, aki többedmagával már a koncert kezdete után aládúcolta a rettenetes tákolmányt, amit színpadnak mertek nevezni a rendezők. Utóbbiak között egyébként a mai értelemben vett professzionális biztonsági őrök sem álltak rendelkezésre, a rendőrség pedig egyáltalán nem avatkozott közbe. Talán jobb is, mert annak a vége akkoriban mindig egy-két (vagy több) jól irányzott pofon volt. A zenészek kedélyét mindenesetre felborzolta, hogy a legalapvetőbb biztonsági intézkedéseket sem tették meg a dorogiak és az ifjúsági lap szerkesztősége, akiket a bevétel viszont annál inkább izgatott. A nagy profitra mindenképpen számíthattak, ugyanis a zenészek konstans Országos Rendező Iroda (ORI)-gázsikért játszottak, ami messze elmaradt a bevételtől, a fennmaradó tetemes összegen pedig a beruházások levonása után a szervezők osztozkodhattak – azt, hogy milyen arányban és kinek mennyi jutott, a mai napig homály fedi.

Az addigi magyar rocktörténet legnagyobb megmozdulása (?)

A dorogi rockfesztivált beharangozó Magyar Ifjúság-cikk arról írt, hogy ez lesz az addigi magyar rocktörténet legnagyobb megmozdulása. Azt persze nem tudni, honnan vették biztosra, hogy többen lesznek, mint az egy évvel azelőtti Fekete Bárány Fesztiválon vagy az 1973-as diósgyőri popfesztiválon (jegyeket ugyan lehetett elővételben is vásárolni a KISZ KB felügyelete alatt álló Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda budapesti és megyei központjaiban, de a koncert napján a helyszínen is rengeteg jegyet eladtak). A fesztivál már reggel kilenc órakor elkezdődött (ez nem volt annyira szokatlan akkoriban, ha számos előadót akartak ugyanarra a napra összezsúfolni), a pályájuk elején lévő vagy legalábbis még be nem futott tehetségekkel, úgymint a Stress, a Lord, a Pax, a K. O. és a Komolygép (utóbbiak, ha tudták volna, hogy fél évtizeddel később már első nagylemezéhez jut a hazai metalzenekarok úttörője, a Pokolgép, biztosan folytatják pályájukat mint metalparódia-együttes). Már a menőbbek közé tartozott a még mindig délelőtt fellépő Gigantik, akiket a Solaris, a szegedi, progresszív rockot játszó East és a debreceni, majdan a tengerentúlra disszidáló Bokor fivéreket a soraik között tudó, dallamos és igényes rockzenét játszó Color követett. A szervezők előszeretettel emlegették triászként azt a három együttest, akik szintén ott voltak Dorogon, és az kötötte őket össze, hogy egyaránt a nem sokkal korábban megrendezett Rockreflektor elnevezésű tehetségkutató felfedezettjeinek számítottak: a bajai Fórum, a váci Corpus és a budapesti Prognózis, utóbbiakat sokan még Hadi-rockként ismertek a közönség soraiból. A szocialista „testvériség” jegyében meghívták a csehszlovákiai Fermata és a jugoszláviai, titokzatos nevű újhullámos zenekar, a V.M.C. 4 együtteseket is.

Az igazi nagyágyúk csak ezután következtek: a nem sokkal korábban, 1981. február 13-án a székesfehérvári Köfém Csarnokban rendezett koncertjükön egy 16 éves rajongójukat elvesztett Karthago (amelynek billentyűse, Gidófalvy Attila ekkor jelentette be, hogy megszületett kislánya, Boglárka), a nagyon erős felállásban, trióban (Frenreisz Károly, Tátrai Tibor, Papp Tamás) játszó Skorpió, az ekkor nagylemezzel még mindig nem rendelkező, így aztán „fekete báránynak” számító P. Mobil (ők 1981 őszén aztán mégis eljutottak az LP-ig), az első fekete korongon már túllévő Hobo Blues Band (Póka Egonnal és immáron állandó tagként is Deák Bill Gyulával a soraikban), valamint az Edda Művek, akiknek nélkülözniük kellett az éppen sorkatonai szolgálatát töltő Barta Alfonz billentyűst. Sokak visszaemlékezése szerint ők aratták a legnagyobb sikert, és kitűnően megoldották a feladatukat még úgy is, hogy csak négyen állhattak színpadra. Nem volt ilyen szerencsés a Beatrice, mert őket meg sem hívták, holott ekkoriban ők – egy kicsit a kívülállás mítosza miatt is – a „bőrös” korszakuk népszerűségének csúcsán álltak.

Valójában éppen közvetlenül a könnyűzenei vezetés általi kivéreztetésük előtt álltak, és joggal feltételezhetjük, hogy a dorogi KISZ-bizottság nem akart konfrontálódni a felsőbb hatalommal, és inkább nem is próbálkozott a banda felléptetésével. Az azonban érdekes momentum, hogy állítólag Nagy Feró megjelent a rendezvényen a közönség soraiban, de amikor a rajongók felismerték, rendőri segédlettel kellett kimenekíteni a tömegből, sőt el is kellett bújtatni. Magyarországon így valósult meg A Hard Day’s Night.

Láthatatlan, de igencsak jól hallható közönség

A nemrégiben Fonogram-életműdíjjal kitüntetett Hajnal Gábor a rockfesztivált konferáló három műsorvezető egyikeként – két társa a később rocktörténeti könyveket jegyző, azóta elhunyt Zoltán János, illetve a rádióból ismert B. Tóth László volt – úgy emlékezik, hogy a kitűnő hangulat mellett nagyon gyatra volt a világítástechnika, a közönséget a színpadról gyakorlatilag nem is lehetett látni. Amikor úgy este tíz óra felé a Hobo Blues Band produkciójával véget ért a fesztivál, és ő véget vetett a zenének, mégis érezte a rajongók jelenlétét, mert amikor megkérdezte tőlük, hogy jól érezték-e magukat, ők egy emberként ordították vissza, hogy „Igen!”, ami hátborzongatóan hangzott több mint húszezer torokból. A rockerek egy része hazafelé – ahogy odafelé is – stoppal ment, hiába ajánlgatták a szervezők, hogy a budapesti Engels (ma: Erzsébet) térről félóránként indulnak autóbuszok Dorogra és onnan vissza is, csak egy részük tudta igénybe venni a tömegközlekedés nyújtotta lehetőségeket – akkoriban mentesítő járatokról szó sem lehetett. Tömegével aludtak a rockfesztivál után Dorogon hálózsákban, és csak vasárnap hajnalban indultak haza. A rendesen megtépázott, kialvatlan csövesek egy része ekkor már állítólag lejmolásba kezdett, ami nem is csoda, hiszen volt, aki már egy álló napja nem evett, így ítélve önmagát kényszerű fogyókúrára. Közülük a többség diák volt, aki a nagy élmény után szépen visszatért szülei lakásába vagy hétfőn konszolidált ember módjára újrakezdte a kétkezi vagy hivatalnoki munkát, ha éppen állásban volt. Így vagy úgy, de a Kádár-rendszer visszavárta őket a hétköznapokba, és persze továbbra is figyelte őket – miközben a korabeli sajtó mélyen elsunnyogta, hogy milyen viszontagságos körülmények között is kellett szórakozniuk a fiataloknak és szórakoztatniuk a zenészeknek Dorogon. Erről még akkor sem nyerhet az utókor teljes képet, ha hozzátesszük, hogy ifjabb Schiffer Pál akkor készített A pártfogolt című filmjének néhány jelenetét éppen a dorogi rockfesztiválon forgatták, illetve még fotókiállítást is tartottak erről az egyébként rocktörténeti eseményről. A tűző nap perzselését, a korgó gyomrokat, a helyenként állóvízzé dagadt sártengert és persze a tömeg hangorkánját viszont csak azok érezhetik igazán, akik azon a bizonyos napon ott voltak a dorogi Schmidt-villa kertjében.

(A borítóképen a Lord együttes látható egy 1980-as felvételen. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)