Harminc éve mossák az agyunkat a női magazinok abban a tekintetben, hogyan kezeljük a felmerülő problémákat úgy, hogy azok ne okozzanak túl sok lelki gyötrődést. A Fernando León de Aranoa rendezésében készült A jó főnök című film végre rávilágít arra, hogy a női magazinok hétköznapi pszichologizálása nemcsak nem ér semmit, hanem kifejezetten ártalmas is tud lenni egy egészséges lelkületű embernek. A Javier Bardem által alakított jó főnök ugyanis az egész filmben úgy viselkedik, mintha minden egyes mondatát és cselekedetét női magazinok kéretlen tanácsadói­tól venné. Ami nyilván nem véletlen. Az idei nyár egyik legokosabb és legszórakoztatóbb filmjében kegyetlenül lelepleződik a hétköznapi pszichologizálás felszínessége, hamissága, álnok hazugsága.
A jó főnök című film arról szól, hogy elhatározásból nem lehet senki jó ember. Ha nem belülről fakad a jóság, akkor célt téveszt minden cselekedet és önmaga ellen fordul. A Javier Bardem által alakított figura azzal, hogy jó főnök akar lenni, temérdek bajt, pusztulást, sőt még halált is okoz környezeté­ben. Arról van ugyanis szó, hogy az lehet csak jó ember, akinek megfelelő értékrendszere is van a jóságához. Akinek nemcsak a szíve, de az esze is a helyén van, vagy másként: az lehet csak jó ember, aki önmagával is harmóniá­ban van. Javier Bardem jó főnöke viszont egy gazember. Például azért, mert úgy próbálja rendbe tenni mások házasságát, hogy közben saját maga is egy nőcsábász. És így nyilván nem is tud eredményt elérni. Értékrendszer hiányában, úgy, hogy valakinek fogalma sincsen arról, mit jelent az elköteleződés, a hűség, nem nyilatkozhat hitelesen a házassági kötelékről.
Érdekes az is, hogy a jó főnök a felszínen arról beszél, hogy a középosztály és a leggazdagabb réteg között egyre kisebb szakadék tátong, sőt a munkaadók éppen arra törekednek, hogy azt érzékeltessék a dolgozókkal, minden társadalmi réteg egyre közelebb kerül egymáshoz. Ez kétségkívül az élet több szegmensében igaz is, ám azzal az erős megszorítással, hogy mindez csak azokra vonatkozik, akik erkölcsös életet élnek, van értékrendszerük. A film viszont egy olyan főnököt mutat be, akit nem zavar az, ha naponta áthág néhány morális szabályt, a beosztottjaitól viszont azt várja, hogy azok betartsák azokat. Így viszont nemhogy kisebb, hanem éppen ellenkezőleg, egyre nagyobb lesz a szakadék a társadalmi rétegek között.Akárcsak Pedro Almodóvar vagy Ferzan Özpetek filmjeiben, itt is olyan a történetmesélés, mintha valamiféle szappanoperát látnánk. Viszont – és ez lényegi különbség a szappanoperákhoz képest – itt művészfilmekre jellemző a dramaturgia, filozofikus mélységek tárulnak fel és annyira igényes Pau Esteve Birba képi világa, hogy kétség nem fér hozzá: művészfilmet látunk. Szórakoztató művészfilmet. A rendező egyébként nemcsak a maffiaeszközöktől sem visszarettenő kapitalista kizsákmányolás természetrajzát mutatja be kritikus hangvétellel, hanem a középosztály önkritika nélküli követelődzését is szatirikus éllel kezeli, mert mélységesen visszataszító, ahogyan saját kiszolgáltatott gyerekeit is felhasználja a munkáltatója elleni harcban az egyik alkalmazott, hogy érdekeit képviselje.