– Nemrégiben jelent meg a Forrásvidékek – Visszaemlékezések a 20. századra című kötet. Mi könyv sajátossága?
– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Eötvös Loránd Kutatóhálózat közös munkája nyomán jött létre ez a speciális gyűjtemény, amely főként 2019-ből származó interjúkat tartalmaz. A beszélgetések többségét a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói készítették, akik elsősorban saját rokoni, ismeretségi körükből kerestek fel vidéken élő időseket, hogy megismerjék az életútjukat. Ez is adja a kötet sajátosságát, hogy nem egy, hanem több ember életéből, különböző tematikák mentén ismerhetjük meg a vidéki Magyarország történeteit. Az elbeszélések a vidéki Magyarország kevésbé ismert életét mutatják be, de nem csupán parasztcsaládok nézőpontjait ismerhetjük meg, hanem iparosokét, illetve szolgáltatókét is.
– A 20. század számos sorsfordító eseményt tartogatott Magyarország számára. Mennyire jelennek ezek meg az elbeszélésekben?
– Teljes mértékben. A legidősebb elbeszélők – nagyszülői emlékeik alapján – még az első világháborúról, egy-egy frontélményéről is hírt adhattak. Természetesen az elmúlt hosszú évtizedek számos ponton befolyásolták a családi emlékezetet és az azokból létrejött elbeszéléseket is. A saját emlékek közül a legkorábbiak a második világháborús eseményekről számoltak be, valamint a magyarországi zsidóság jogfosztásáról és üldözéséről. Másoknak a gyermekkori frontélményeik a legmaradandóbbak.
Sokan beszéltek olyan erőszakos cselekményekről, tragédiákról, amelyek meghatározták az egész család későbbi életútját.
Nem volt ez másképpen az 1945 utáni időszakot feltáró elbeszélések esetében sem. A beszolgáltatások, a kollektivizálás, illetve a vidéki életvitelek felszámolása a visszaemlékezések jelentős százalékában fordult elő.
– Ezek szerint a kötet végeredményében áldozatnarratívákat mutat be?
– Nem egészen. Például vannak, akik a második világháborút követő időszakra, a mezőgazdaság szovjet típusú átalakítására, a téeszesítésre mint modernizációra tekintenek ma is. Mindezek az elbeszélések a személyes pozíciók megértésével érthetők meg igazán.
Gondoljunk csak bele, hogy egy újonnan létrehozott termelőszövetkezetbe idegenből hozott fiatal agrármérnök – akinek ez a megélhetést és a karriert jelentette – máshogyan értékelte a téeszvilágot, mint azok, akiktől mindent elvettek.
A szocialista magyar vidék
– A második világháború után megjelent Magyarországon a kettős nevelés, amelynek egyik része az iskolában megtanulandó pártállami narratíva volt, a másik pedig az otthoni történetek. Mennyire volt ez jelen a vidéki magyar társadalomban?
– Erre vonatkozóan csak sejtéseink lehetnek, de a gyűjtések alapján sokszínűség figyelhető meg ezen a területen. Döntően az egyénen és annak elképzelésein múlott, hogy a családján belül mit, mikor oszt meg. Ennek megértéséhez ugyancsak ismerni kell az adott elbeszélő és családja társadalmi státusát, az akkori lehetőségeiket. Akiknek a második világháború, a kényszerkollektivizálás után valamilyen szerény, de mégis csak biztos egzisztenciát sikerült kialakítaniuk, azok inkább nem kockáztattak.
Nem feltétlenül beszéltek gyermekeiknek, unokáiknak arról, hogy mi történt régen.
Kiváltképp az ő érdekükben hallgattak, hogy életüket ne befolyásolják az ő „bűneik”. Mások, akik tartósan a társadalom peremére szorultak a szocialista évtizedek alatt – például a vagyonelkobzások miatt – azok inkább beszéltek utódaiknak a múltról, hiszen ez magyarázta a jelenük kiszolgáltatottságát. Ráadásul ők már sok mindent nem veszélyeztethettek azzal, hogy ha legszűkebb körükben elmesélték életük történetét.
– A rendszerváltoztatás hozott változást ebben a történetmesélési gyakorlatban?
– Igen, de azt látni kell, hogy a félelem és a tartózkodás nem múlt el egy csettintésre. Sőt, a politikai fordulattól függetlenül sokan életük végéig hallgattak megaláztatásaikról, azokról a traumákról, amelyek megkeserítették a sorsukat. 1989 után történt, hogy a kötet egyik elbeszélője magnókazettával lepte meg édesapját, arra kérvén, hogy mondja fel családjuk történetét. Az idős férfi egy nap magányában elmondta emlékeit, de másnap reggel könyörgött fiának, hogy törölje le, mert nem tudott aludni, olyan rossz érzés kerítette hatalmába.
Ez a történet nemcsak azt mutatja, hogy az emlékeknek micsoda ereje van, hanem azt is, hogy a rendszerváltást követően is benne maradtak az emberekben a sérelmek.
Sőt, újak is keletkeztek, gondoljunk csak a nem túl szerencsésen sikerült földkárpótlásokra. Ilyen körülmények között tömegek választották inkább a felejtést, mint az emlékek kibeszélését, amelyek saját esendőségükre és kiszolgáltatottságukra is fényt derített. Ugyanakkor arról is szólni kell, hogy lettek volna olyanok, akik beszéltek volna, csak gyakorta a hallgatóság maradt el.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy az emlékezők egyedül maradtak az emlékeikkel. Kiváltképpen a kisebb településeken – ahonnan a fiatalok elszármaztak – figyelhető meg, hogy az idősek az emlékeiket nem tudták átadni a következő generációknak. Amikor pedig időnként hazalátogattak, nem biztos, hogy volt idő és kellő fogékonyság a régi dolgokra. A kötet készítésekor arra is törekedtünk, hogy az interjúkkal elősegítsük a családon belüli beszélgetéseket, hogy megmutassuk, érdemes szólni mindezekről. Az idő drámai gyorsasággal telik, egyes történelmi emlékek ma még gyűjthetők, de holnap már nem.
Történészként személy szerint mindenkit csak arra bátoríthatok, hogy helyi közösségükben minél többet kérdezzenek a múltról és rögzítsék is azt.
Ezen beszélgetések elindításához elég lehet a családi fotóalbum fellapozása vagy régi dokumentumok átolvasása. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy fontos, hogy tisztában legyünk családunk múltjával. Ha nem ismerjük őseink történeteit, akkor nem is tudjuk megérteni döntéseiket és azt sem, hogy egykoron miért cselekedtek úgy, ahogy.
Borítókép: Mezőgazdasági gépállomás és dolgozói 1974-ben (Fotó: Fortepan/Leskó Imre)
