– Lovas népnek tekintjük magunkat, de ha lószerszámainkat nézzük, akkor valóban azok vagyunk?
– Nem vitás, hogy idehaza most is számos lókedvelő, lótartó van, de én szíjgyártóként tapasztalom, hogy megváltozott a lovas kultúránk. A korábbi minőségi lószerszámokat egyre kevesebben keresik. Sőt azt is mondhatom, hogy senki. Nem panaszként mondom, de az elmúlt tíz évben nálam nem rendeltek klasszikus, hagyományos csipkés, veretes sallangos lószerszámot, holott egykoron ez volt az, ami a magyar fogatokat nemcsak megkülönböztette, hanem ki is emelte a nemzetközi bajnokságokon.
– Mi ennek az oka?
– Amióta a nemzetközi fogathajtó versenyeken nem számít bele a pontozásba a fogatok megjelenése, azóta hazánkban sem keresettek a hagyományos lószerszámok. A mostani műanyag szalagokhoz képest a bőrből készült szíjak nemcsak drágábbak, hanem kényesebbek is, mert kezelni kell őket. Igaz, sokkal tovább bírják és esztétikailag is egészen más minőséget képviselnek.
Csak úgy néz ki, ez most már nem kell senkinek.
– A Kádár-korszakban, amikor elkezdte a szakmáját, még nagy igény volt ezekre a hagyományos lószerszámokra. Nem számított akkor ez úri huncutságnak?
– Akik akkor vezető beosztásba kerültek – elsősorban a téeszelnökök, az állami gazdaságok irányítói – gyakorta parasztgazdaságból származtak. Ismerték a régi világ uraságainak lovait, fényes fogatait. Követendő értéknek, mintának tartották a lótartás ezen formáját akkor is, amikor azt a világot már eltüntették.
A magyar fogathajtó versenyek sikerei a szocialista vezetőket arra ösztönözte, hogy ezt az értéket mutassa be a világnak.
Ez egyrészt a fogathajtó sportnak szólt, más részt egyfajta sajátságos turisztikai attrakció is volt.
– Ma miért nem fontosak a bőrből készült lovasszerszámok?
– Akik ma anyagilag megtehetnék, hogy szép fogatot állítsanak ki, azok a legritkább esetben származnak a ló mellől. Emiatt nem feltétlenül érzik át a mesterség, a lótartás ezen értékeit.
Bízom benne, hogy rajtam kívül vannak még olyanok, akik a múltból szeretnének valamit visszacsempészni.
Az Alföldön ismerek két családot is, akik továbbviszik a lószerszámkészítés hagyományait. Kiváló mesteremberek, akik szép, klasszikus szerszámokat tudnak csinálni. Ugyanakkor ők is azt tapasztalják, hogy a kézimunka-igényes, sallangos díszítéseket sokan nem igénylik. Vannak, akik a régi lószerszámokat úgy ítélik meg, hogy csak hátráltató tényezők a fogaton, holott egykoron minden sallangnak meg volt a maga feladata. Többek között, hogy a ló pofája és fara mellől leverje a legyeket, böglyöket. Ma ez már nem lényegi kérdés.
A koronavírus-járvány alatt mondhatni hobbiból csináltam egy aranyozott, fonott sallangos lovaglókantárt.
Úgy gondolom, hogy ma ennél nincs is drágább idehaza, de ez nem műanyag, hanem hagyományos, kézzel varrt, fonott sallangos lovaglókantár.
– Mi adja a megélhetést, ha a lószerszámokat nem keresik?
– Hiába van több évtizedes tapasztalatom, ha csak a mesterségemből szeretnék megélni, akkor tönkremennék. Így ha valaki bejön az üzletembe, akkor mindenféle bőrterméket talál, nem csak azokat, amelyeket én készítettem. Kereskedés nélkül ma már nem megy. Megpróbálok vigyázni arra, hogy minél több magyar terméket forgalmazzak, de az ázsiai tömegtermeléssel nem lehet felvenni a versenyt.
Hiába árusítok hivatalosan olasz cég által előállított bőrtáskákat, azt hiszem mindannyian tudjuk, hogy az sem Európában készült, hanem egy Kínában működő leányvállalatban.
– A minőség már nem döntő?
– Mindenhol az ár számít. A bőrtermékek sohasem voltak olcsók, egykoron egy havi fizetésbe kerültek a bőrtáskák, de azok valóban egy életen át tartottak. Ma, ha felmegyek a pesti nagykereskedésbe pénztárcákat venni, akkor azokhoz olyan áron jutok hozzá, amely idehaza az alapanyag ára. Ilyen környezetben egyre kevesebbeket érdekel a minőség. Az egyedüli cél, hogy az adott termék használható legyen. Ha elkopik, kiszakad, majd vesznek másikat: egy ugyanolyan gyengébbet. Ez a fogyasztói társadalom.
