Rukaik és puyumák

E távoli szigeten tett utazásaim során számos alkalommal találkoztam magyar emlékekkel. Hazánkfiai közül többen eljutottak e távoli tájakra, és emlékezetes nyomokat hagytak maguk után. Benyovszky Móric volt az első, aki 1771. augusztus 15-én Kamcsatkáról menekülve hajójával horgonyt vetett Uzmai Ligon szigeténél. Tajvan északkeleti tájain tett útjáról emlékirataiban számolt be. Benyovszky utazását a földrajztudós Teleki Pál elemezte Atlasz a Japáni-szigetek cartographiájának történetéhez című munkájában. Emlékiratai szerint az utazó kapcsolatba került Ignatio Salis portugál jezsuita misszionáriussal. S feltehető, hogy az őslakó pajvanok vagy a rukaik, esetleg a puyumák képviselőivel is találkozhatott. Benyovszky látogatást tett Huapónál, a sziget egyik fejedelménél. Kereskedelmi terveit és gyarmatalapítási elképzeléseit azonban nem tudta valóra váltani. Csuang Hung-cse festőművész és diplomata rekonstruálta Benyovszky Móric utazásának tajvani helyszíneit, kínai nyelvű könyvében téve közzé kutatásainak eredményeit. Csuang számos kínai nyelvű könyvet írt Magyarországról, ahol nyolc évet töltött, s nagyon megszerette hazánkat. A magyar tájakat bemutató festményeit Érden, a Magyar Földrajzi Múzeum kiállításán mutatta be.

Csupor Zoltán, Tordas lelkipásztora hívta fel a figyelmem még a rendszerváltás előtt a Tajvanon tevékenykedő magyar misszionáriusokra. Kevesen tartják számon, hogy milyen fontos munkát végeztek ők. Az első magyar misszionárius Lischerong Gáspár volt, aki Pucéban alapított missziót, majd Cangkuában lelki gyakorlatos házat. Számos jótevőt nyert meg. A hitéleti munka mellett karitatív és tudományos tevékenységet is végeztek a magyar misszionáriusok.

Hszincsuban találkoztam Jaschkó István jezsuita atyával, aki 1937-ben került a kínai Támingba. Mao Ce-tung hatalomra jutása után menekült Tajvanra. Hittérítő munkája mellett sokat foglalkozott gyógyítással, a rászorulók gyámolításával. A nyomorúság, a japán–kínai háború és a rablóbandák garázdálkodása miatt csekély értéke volt az emberi életnek. Jaschkó atya ekkor kapta kínai nevét, a Je Jo Kent, mely magyarul Gyökérből Felsarjadó Levelet jelent. A nevet Jaschkó atya élete végéig megőrizte, és rányomtatta névjegyére. Amikor ide került, a menekültektől túlzsúfolt szigeten árvaházat alapított. Az utcákról, a koszos sikátorokból gyűjtötte össze a senkinek sem kellő, fizikai vagy értelmi fogyatékos gyerekeket, s otthont biztosított számukra. Kezdetben a szülők eldobták maguktól fogyatékos gyerekeiket, mert szégyellték őket. Jaschkó atya azonban felkarolta őket, és értelmet adott az életüknek. A kicsiknek nemcsak fekvőhelyet és élelmet, hanem biztonságot és reményt is adott. Hszincsuban megrendülten láttam, milyen szeretettel foglalkoznak a segítő nővérek a kisgyerekekkel, akik rajzaikkal, ragasztott filcbábuikkal, festményeikkel fejezik ki érzéseiket. Rendszeresen kiállításokat rendeznek alkotásaikból. Minden tárgy mellé odaírják a gyerekek nevét. Volt olyan kisfiú, aki nem tudott beszélni, nem tudott járni, de ügyesen bánt az ollóval, s a színes kartonlapokból gyönyörű állatfigurákat vágott ki.

Vajda, azaz Van Te-csing

Beszélgetésünk során Jaschkó István megható történeteket mondott el a küzdelmes évtizedekről. Neve akkor vált országosan ismertté, amikor 1956-ban Tajpejben a rádióban beszélt a magyar forradalomról, a magyar nép szabadságvágyáról.

A nyelvtudós Vajda Tibor – kínai nevén Van Te-csing – tizenkét kötetes kínai–magyar ­szótárat készített. Részletes tanulmányokat folytatott Tajvan őslakói, a bununok között. Kezdetben gyalogosan, majd ócska motoron járta a hegyi utakat, hogy felkeresse közösségeiket.

Munkájának bázisa Liukui volt. A kicsiny faluban telepes magnóról csendültek fel a zsoltárok. Az atya magnetofonszalagra rögzítette a bununok ősi énekeit. A sziklás hegyi ösvényeken az évek során kéttucatnyi cipő talpát nyűtte el.

Említésre méltó Maron József atya is, aki a magyar gyorsírás rendszere alapján dolgozta ki a kínai gyorsírást. A dél-tajvani középiskolákban zenét is tanított. Elismerést érdemel a verbita rend, az Isteni Ige Társasága tudós tagja, Szakos József misszionárius, aki Tajcsungban nyelvészként tanított és kutatott. Legfőbb érdeme a Tajvanon élő csou törzs rejtelmes nyelvének a feldolgozása. Fáradságos munkával készítette el német–csou szótárát. Szakos József trópusi esőben, sáros, omladékos hegyi utakon, imbolygó kötélhidakon kereste fel a csou falvakat. A jezsuita Ácsbolt és Gömöri atyák almafacsemetéket hoztak Zalából Tajvanra, és a finom gyümölcsöt meghonosították az Alishan lejtőin.

Akiben van megbocsátás

Életre szóló élmény volt 2000-ben megismerni a karizmatikus Zsoldos Imre atyát. A Tajpej közelében található Fuzsen Katolikus Egyetem Francia Intézetében fogadott. Méltóságteljes megjelenése, megfontolt beszéde, tájékozottsága nagy hatást tett rám. A dunántúli Bejcgyertyánosról került Budatétényre, majd Kőszegre. Földműves családjában megtanulta, hogy a szorgalmas munka és a tanulás viheti előre. Tucatnyi nyelvet sajátított el. Mivel Magyarországon kilátástalannak tűnt a helyzete, az 1956-os forradalom leverése után Ausztriába menekült. Emigrációinak állomásai Bécs, Párizs, Montreal, majd Washington volt.­Életének 1964 lett a fordulópontja, amikor Tajvanra került. Hszincsuban a jezsuiták nyelviskolájában másfél év alatt megtanulta a kínai nyelvet. Több mint ötezer karaktert sajátított el. Szorgalma, humánus lénye révén kapta meg a Csao Te-su kínai nevet, ami magyarul azt jelenti, „az ember, akiben megvan a megbocsátás és a könyörületesség erénye”.
Zsoldos atya asztalán egy francia szótárban piros-fehér-zöld színű szalag volt a könyvjelző. Gazdag könyvtárának polcán magyar nyelvű könyvei, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Vörösmarty Mihály, Kosztolányi Dezső verseskötetei, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza és Wass Albert regényei eleven szellemi hidakat jelentettek szülőföldje és második választott hazája, Tajvan között.

A szerző a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója (Érd)

Borítókép: Pajvan törzsi vezető és felesége, 1925 (Fotó: Getty Images)