– Mióta tartja magát feministának? Volt esetleg valamilyen különös esemény, ami miatt közel érezte magához az ideológiát?
– Természetesen alakult ki bennem ez a fajta gondolkodásmód. Mindig is problémás gyerek voltam, aki rosszul viselte az igazságtalanságokat. Talán tízéves lehettem, amikor bementem az iskolaigazgatóhoz, hogy az osztályba járó fiúk viselkedése ellen ágáljak. A kora tinédzserkor az az időszak, amikor a lányok teste kezd megváltozni, elindul a nőiesedés, és a fiúk mellméret alapján készítettek listát, amit rendkívül szexistának találtam. Édesanyám művészeti oktatást tanult az egyetemen, ebből is doktorált, így folyamatosan tanított a csoportdinamikáról. Hogy kire érdemes figyelni, hogy ki képes felszólalni, és ha igazságtalanságot tapasztaltam, általában én lettem, aki beszélt. Az egyetemen női tudományokat hallgattam, illetve elkezdett érdekelni az újságírás, és végül a két szenvedélyem összekapcsolódott. Íróként és podcastkészítőként több mint tíz éve van szerencsém olyan kivételes nőkkel találkozni, akik ténylegesen tesznek kortársaikért, fellépnek a pornográfia ellen, vagy menedékházakat vezetnek, és nemcsak távolról, a katedráról szemlélik a világ eseményeit. Az újságírás, de a podcastkészítés talán még inkább arról szól, hogy az ember megismerje mások életét, gondolatait, ezáltal olyan konklúziókra jutva, ami magától biztos nem jutna eszébe, és ezt nagyon élvezem.
– Milyen előnyei vagy hátrányai vannak annak, hogy bevallottan feminista íróként dolgozik?
– Nem sok előnye van. A modern, harmadik generációs feminizmussal mindig is vitám volt, már a pályám kezdetén is. Mégis számos sajtóorgánumnál dolgoztam, mind az írott, mind a beszélt médiában. 2015-ben egy, a harmadik generációs feminizmust zászlójára tűző szervezet kampányt indított azért, hogy kirúgjanak az akkori munkahelyemről. Megdöbbentő volt látni, hogy Kanada-szerte ezrek csatlakoznak, és teljesen valótlan dolgokat állítanak rólam a közösségi médiában. Minderre nem reagálhattam, mert a munkáltatóm megtiltotta. Átnézték a cikkeimet, és sokáig nem találtak semmilyen gyűlöletbeszédre utaló megjegyzést. Végül az egyik írásom – amelyben a gendersemleges nyelvezet szükségtelenségéről, sőt bizonyos esetekben nőellenességéről írtam – vita tárgyát képezte, így kiléptem. Ez volt az első tapasztalatom az eltörlés kultúráját illetően, de később is volt, akik el akartak lehetetleníteni. Azóta ha a témáról beszélek, lépten-nyomon fenyegetésekkel találkozom, a nyilvános megszólalásokkor testőröknek kell kísérniük. Magyarországon szerencsére semmi hasonlót nem tapasztalok, bár ide az online randevúzásról szóló panelbeszélgetés miatt érkeztem.
– A Z generáció a kutatások szerint a legmagányosabb nemzedék évtizedek óta. Okozhatja ezt az online világ?
– Abszolút. Az utánam következő generációk számára természetes, hogy online teremtenek kapcsolatot, barátoknak hívják az ott megismert ismerősöket, akikkel adott esetben csak pár szót váltottak. Ezeket a kapcsolatokat én nem tekintem barátságnak, csak akkor, ha a való életben is találkozom az illetőkkel. Egyetlen férfival sem randevúztam az online térből, mindig barátokon keresztül ismerkedtem. Az online világban valójában nem ismerjük meg a másikat, és nem erre vagyunk programozva. Évszázadokon keresztül egy ember talán száz másikkal tartott kapcsolatot, most viszont a randiappoknak köszönhetően folyamatosan újabb lehetőségeket kapunk. Viszont a felhasználók nem tudják, hogy ezek a cégek valójában az adataikból élnek, így nem az a céljuk, hogy szerelmet találjanak, és elhagyják az applikációt, hanem hogy minél tovább felhasználók maradjanak.
– Ha már történelem, miért nem kedvel egy harmadik generációs feminista szervezet egy feminista írót?
– Véleményem szerint a feminizmus harmadik generációja nem is feminizmus, sokkal inkább annak ellenhatása. A kilencvenes években kezdődött ez a hullám, amely mintha egyáltalán nem lett volna tisztában a nőmozgalmak történetével. Azt hirdette, hogy a korábbi aktivisták mindent rosszul csináltak, és a kilencvenes évek képviselői tudják megmutatni a helyes utat. Lenézték a szavazati jogért harcoló első hullámot, mondván az nem is volt olyan fontos vívmány. Tévednek. A századfordulón élő feministák évtizedeken keresztül harcoltak azért, hogy saját jogon is elismerje őket a társadalom, ne csak a férfiak kiegészítőjeként; rendkívül bátor nőkről beszélünk, akik nem féltek a rendszeres letartóztatástól sem. Nélkülük ma nem beszélgethetnénk feminizmusról. Már az első írásaimban kritizáltam a harmadik hullámot, pontosan azért, mert nem tartom őket a női jogok képviselőinek, sőt inkább olyasvalakiknek, akik leépítik mindazt, amit az előző évtizedek kiharcoltak. Ilyen például a transzsportolók ügye, amelyet a harmadik generációs feminizmus támogat. Véleményem szerint nem változtatható meg az ember neme, hiszen ha valaki férfiként éli át a pubertáskort, akkor olyan előnyökre tesz szert a vérkeringését, izomzatát tekintve, amelyet nem tud meg nem történtté tenni az ösztrogénszedés. Az valóban csökkentheti a sportteljesítményt, de sosem teszi a nőkkel egyenlővé az ilyen sportolót. Sokan gondolnak többek között ezért a véleményemért maradinak, pedig ez egyszerű biológia. Ugyanakkor a mainstream média el tudja hitetni az emberekkel, hogy megfelelő kezeléssel a transzsportolók ugyanolyan esélyekkel indulhatnak, mint a női társaik. A harmadik generációs feminizmus pedig azért is támogatja ezt a gondolatot, mert kényelmesebb népszerű ideák mögé beállni, mint kritizálni azokat. Azt látjuk, hogy ma annyira szétforgácsolódott a feminizmus, hogy nem is lehet igazán hullámokról beszélni. Rengeteg vélemény és ellenvélemény fogalmazódik meg, ezért nem azzal kell törődni, hogy ki milyen feministának tartja magát, hanem konkrét ügyekre kell fókuszálni, például a sport, pornográfia, a prostitúció vagy a nők bántalmazása területén.
Borítókép: Meghan Murphy az MCC Feszten 2023-ban (Forrás: MCC)
