A Szeretet mestere és a Papírok vére körüljárja az író számára legfontosabbat: mesterre van szüksége, akivel összetartozik, s a tőle származó útmutatás alapján a megszerzett tudás birtokában maga is mesterré tud válni. A Mester már teljesítette küldetését, bár nem sikerült mindenkit tanítani, de az emberiség történelmének pillanatait felidézve, az emlékforgácsokból mindig kiragyog a lényeg; a Mester ott van minden ember szívében, hogy közvetítse a túlélés lehetőségét, melynek megvalósulásához egyetlen fegyver áll rendelkezésre; a szeretet.
A folytonos önkontroll elengedhetetlen az író számára.
Lengyel valóság- és emberismerete hihetetlenül közel hozza azokat a dolgokat és jelenségeket, melyek leginkább foglalkoztatnak bennünket. A szerző ábrázolásmódját át- meg átszövi egészen sajátos, sokszor az abszurd határát súroló humora, ami lehetővé teszi, hogy a negatív jelenségek ne ejtsenek bennünket túlságosan rabul, képesek legyünk felülről szemlélni a dolgokat a tisztánlátás megőrzése érdekében, nem egyszer görbe tükröt tartva elénk, hogy fejlődjön bennünk az önismeretre való készség.
A hóvihar szenteste című novellában egy mikroközösség konfliktusai globális szintre emelkednek, megnyílik a társadalomkritikai olvasat lehetősége. A feszültségekkel felturbózott történet alap-traumája a háromnapos munkára hurcolt elsőszülött fiú eltűnése. Az elsőszülött holttestét később megtalálják, hogy aztán végleg és visszavonhatatlanul beletörődjenek elvesztésébe. A kegyes sors azonban közbelép, s kárpótlásul visszaadja a szülőknek a kómában fekvő másodszülöttet, aki testvére temetését követően visszatér az életbe.
Alkotások és fércművek
Sajátos, abszurd humor jellemzi A tehén története és A költő és az álköltő című írásokat. Az önértékelés, a saját lehetőségek elfogadása, az ember önnön helyének megtalálása központi kérdés napjainkban. Országunkban bőven vannak dilettánsok is a mellőzött tehetségek mellett. „Az álköltő, aki költőnek hiszi magát, miközben azok őt nem, sokszor kerül perpatvarba a költőkkel, akik valóban azok, és nemcsak hiszik” – summázza a szerző a tényt, s olvasás során Karinthy vagy Nagy Lajos sajátos humorának követőjét látjuk a sorok között.
Lengyel szuggesztív történetmondó, mesélő kedve és humora kifogyhatatlan, a dolgokhoz és jelenségekhez való viszonya ironikus-realisztikus, írásaiból mindig érezzük a személyes érintettséget.
A válogatott novellák olvasásakor szinte minden esetben kiérezhető a történészi attitűd, a történelmi változások a szerző saját bőrén megtapasztalható keserű valósága. Ebből fakad az alkotói tudatosság, a kimondás és sejtetés dinamikája, a konkrét és delokalizált helyek keveredése, a konfrontációra helyezett hangsúly vagy a rezignált beletörődöttség.
A végzet felé
A kimondás és sejtetés dinamikája jellemzi a kötet címadó novelláját, az Egy nap Velencében címűt. A nagy karneváli forgatagban felvillantja minden égtáj képviselőjét, hiányzik azonban az önfeledt szórakozás, az összetartozás öröme, amely a karneválozókat valaha feltöltötte, amikor az ünnep végeztével megmosdottak az Adriában, mely a megújulást jelentette nekik. Manapság, ebben a nagy világmegmozdulásban a rejtőzködő ember álarcai között már nem igazán lehet az igazi arcot megtalálni, s a történelmi viharok sodrában az igazi helyünket megtalálni is sokszor lehetetlen. Az írás záró gondolatai is komorak, az „éhenkórász kárpátaljai írónak öltözött” alak megjelenítése a szerző saját élethelyzetét is megidézi.
