A tíz pince egyikében sem tértek el a hagyományos fajtaszerkezettől és készítési módtól. Néhány ugyan készít közülük igen jó minőségű palackos erjesztésű pezsgőt, de a fő irány marad. Száraz, különféle komplexitású és elsősorban a terroirra koncentráló száraz zöldveltelini és rizling a fő csapásirány. Ezekből minden pincészetnél megtalálhatók a friss, fiatal tételek, valamint a kicsit vastagabb, néha hordóban erjesztett és/vagy érlelt dűlőválogatott tételek. 

Aki járt már a vidéken, az ismeri a nyugati irányból érkező karcsú, szinte a Dunába zuhanó Spitztől a keleti Kamptal felé szélesedő és talajában is egyre lazábbá váló borvidék nagyszerűségét. Látványnak is gyönyörű, de a borokban érezhető és letapintható termőhelyi karakter elérése és megmutatása a fő cél. 

Klímájukban hűvösebb, csapadékban szegényebb vidék a mi területeinknél. A napi hőingadozás segít megőrizni a savakat és a sokszor több részletben végbemenő szüret. Viszont a legtöbb balparti területen – Wachau, Kremstal és Kamptal java része ide tartozik – mindenütt kialakították a csepegtetéses öntözés műszaki hátterét. Végszükségben locsolnak – de locsolnak. 

Működik a Domäine Wachau – az 1930-as évektől, lassan száz éve szövetkezeti formában. Integrálja közel kétszáz termelő termését. Boraik minősége kétséget kizáróan a borvidéki átlag felett van. Lehet szövetkezetet így működtetni? Lehet. 

A turistákra is nyitott pincészet kínál ugyan gránittömbben érlelt bort és kissé furcsa erősített bort is, de az alapkínálatuk sokszor végez a kóstolási listák legelején. Stuart Pigott, a világ legismertebb rizlingszakértője is pozitívan méltatja boraikat. De számomra meggyőzőbb az a tény, hogy a szövetkezeti készítésű borokhoz sokszor komoly saját birtokkal rendelkező borászatok is adnak termésükből. 

A wachaui termelők több mint kilencven százaléka tagja annak a termelői közösségnek – Vinea Wachau –, amelyik még az 1985-ös glikolbotrány előtt, 1982-ben megalakult. Lehet, hogy az akkori minőségi osztályozást ma már nem szüreti potenciális alkoholtartalom szerint építenék fel – ennek lett a hozadéka a Steinfeder, Federspiel és a Smaragd besorolás – sokkal inkább a burgundi mintára épülő terroir rendszer szerint, de a kettő együtt is képes működni.

Amit kellő mélységben a borvidékre látogatókban is tudatosítanak. Például gyönyörű kivitelű és csupa hasznos információt, térképeket tartalmazó nyomtatott kiadvánnyal. De egyre népszerűbb az az applikáció is, amivel a pincészet borait a kóstoló során kiválóan nyomon lehet követni. Mert nem kell folyton megállni, visszakérdezni a hány hektár, hány palack, milyen hőmérséklet stb. keretben. 

A klasszifikáció és tapasztalat alapján összeállított lista terroir szerint mutatja be a legjobb dűlőket. Hogy érti-e már mindenki akár az osztrák termelők közül az 1’ste Lage lényegét, nem tudjuk, de sejtem, hogy sejtik. A pincészetek faláról nem hiányzik a dűlőtérkép – többnyire mindenkinél ugyanaz – és a sok-sok különféle talajszelvény. Amit igencsak sajnálok, az az általam nagyra becsült Nagymarosy András tanár úr elzárkózása az ilyen jellegű bemutatásoktól. 

Még a kezdet kezdetén, a ’90-es évek legelején kezdtem nyúzni egy ilyen talajbemutatással, de ő akkor ezt a megoldást nem tartotta elég szakszerűnek. Sajnálom, ma még jobban, mint akkoriban. 

A régió termésének java része exportpiacokra kerül. A pincészetek java ötven százalék fölötti exportot tudhat magáénak. Nem kis részarány. Áraik magasak. De mindenki megtalálja minden pincénél a kiváló ár-érték arányú, könnyed tételeket is. Tisztában vannak az értékeikkel és hisznek benne. Nem kacsintgatnak kifelé, másfelé. Arra építenek, amijük van. Ami csak az övék, amire méltán büszkék. 

Köszönet a remek segítségért Kálmán Andrásnak (Kisbécs) és Kató Andrásnak (Mit iszol?)!

No meg a kiváló termelőknek: Domäne Wachau, Josef Fischer, Weingut Nikolaihof, Weingut Malat, Willi Bründlmayer, F. X. Pichler, Weingut Rabl, Markus Huber, Weingut Knoll, Christian Madl.