Arról van szó, hogy a szövetség elnöksége úgy döntött, az ősztől továbbra is öt nem hazai nevelésű játékos neve kerülhet be a jegyzőkönyvbe, de egyszerre csak négy lehet a pályán, a 2020/2021-es szezon kezdetétől pedig az alapszakasz során az első félidőben egy 23 évnél fia­talabb magyarnak mindig ott kell lennie.

Pedig a látszatnál jóval jelentősebb ez a döntés. Először is kiállás amellett, hogy a magyar férfikosárlabda nem akar több lenni, mint amennyit a lehetőségei engednek. Feloldva a korlátokat, minden klub szabadon szerepeltethetné légiósok garmadáját, ezzel talán egyikük beverekedhetné magát a BL-be, ami azonban az Euroliga mögött csak a második számú sorozat a kontinensen, ráadásul a magyar játékosok háttérbe szorulását a válogatott megsínylené.

A közelmúltban a legkomolyabban fogalmazódott meg az ötlet, hogy akár némi kormányzati hátszéllel is létre kellene hozni Magyarországon egy Euroliga szintű csapatot.

Olyat, mint amilyen a kézilabdában a Veszprém vagy a Szeged, tehát igazi szuperteam, ám az ötletgazdáknak fogalmuk sem volt róla, hogy a férfikosárlabda mennyire más világ. Ha összevonnánk a Veszprém és a Szeged éves költségvetését, mintegy húszmillió eurót kapnánk, és ennyi nevetségesen kevés lenne a kosárlabda Euroligához, ahol a legszegényebbek is harmincmillióval gazdálkodnak, a szűkebb élvonalba tartozó CSZKA Moszkva büdzséje pedig 45 millióra rúg. Ez 14 milliárd forint – nincs értelme még a gondolkodás elkezdésének sem.

A Sopron Basket remek szereplése a női Euroligában senkit se vigyen tévútra, a női és a férfi szakág szinte csak a játék szabályaiban egyezik meg, többek között üzleti szempontból még csak nem is összehasonlíthatók, akkora a különbség.

A szövetség megpróbálja egyengetni az utat a magyar fiatalok előtt, és most bevezeti azt a férfiaknál is, ami a nőknél már működik. Még úgy is, hogy a 23 éven aluli kötelező szerepeltetése az első félidőben itt enyhén szólva is aggályos.

A hölgyeknél erős az utánpótlás, 2018 legjelentősebb tornái alapján a FIBA európai részlege rangsort állított össze, és ezen Magyarország a második helyen áll, ám a fiúk pestiesen szólva a fasorban sincsenek.

Az eredményeik lehangolók, az élvonalban a magyar fiatalok a teljesítményükkel nem tépik le a mezt a légiósokról, és így jövő ősztől az alulképzett, felkészületlen játékosok ajándékba kaphatják a lehetőséget az élvonalban, amit a menedzsereik nyilván ki is aknáznak majd a klubok kárára.

A kérdés persze az, hogy mit csináltak ezek a klubok az utóbbi nyolc évben, amióta ömlik a taóból származó pénz és az egyéb támogatás a kosárlabdába is.

Ennyi idő alatt ki kellett volna „termelni” néhány olyan fiatal játékost, akik adminisztratív intézkedések nélkül is helyet követelnek maguknak a legjobb klubcsapatainkban, illetve a nemzetközi követelményeknek is megfelelnek, ám ilyeneket hiába keresünk.

Márpedig nélkülük hiába a segítő szándék, a válogatott így nem lesz előrébb egyetlen centivel sem.