– Ahogy egy bányász. Ugyanannyit kerestem, mint a vájárok, 3500-4000 forintot. Persze csempésztünk, ahogy minden sportoló, emlékszem, a tokiói olimpiáról úgy jöttünk haza Gyulai Pistivel, hogy a derekunk köré orkánkabát meg nejlonharisnya volt tekerve... Pothornik József, a salgótarjáni szénbányák nagy hatalmú vezérigazgatója, aki még központi bizottsági tag is volt, ha angol szövetből akart öltönyt csináltatni magának, és megtudta, hogy Londonban versenyzek, csak szólt nekem, hogy Lajos, hozzál már három méter finom gyapjút, és én hoztam... Az öreg rögtön kiutalt nekem háromezer forintot. Pothornik mindent el tudott intézni, Kádárral is jóban volt, még medvét is hozatott a tarjáni állatkertbe Kemerovóból, Salgótarján testvérvárosából. Engem úgy szeretett, mint a saját gyerekét. Hát, így éltünk akkoriban. Két dollár volt a napidíjunk, amikor külföldön versenyeztünk. De a házamat a saját két kezemmel építettem föl, tízezer téglát raktam egymásra, két segédmunkást fogadtam fel, azt mondtam, elég, ha a felét teljesítik annak, amit én, de mindketten kidőltek.