Akcióját a világnézeti szószba mártott szánalmas magamutogatás számlájára írtuk, ugyanakkor a (politikai) karrier­csinálás régi receptje is felismerszik benne: akassz tengelyt egy közismert tekintéllyel, aki által egy csapásra magad is híressé válhatsz. Monica Lewinsky frivol esete Bill Clinton elnökkel éppúgy ezt példázza, mint az osztrák–magyar trónörököst kiiktató Gavrilo Principé, aki elfogásakor eszelősen ezt hajtogatta: „Én egy szerb hős vagyok!”

Nos, Dopeman „hősiességéről” saját elvbarátai is csak záros ideig áradoztak, aztán úgymond oldalvizekre sodródott. Megmondóemberként a Mandinerben hozott megszólalásai helyezték ismét reflektorfénybe. Cirkuszi mutatvány nélkül, ezúttal okkal.

Mert valójában mi lakozik abban az emberben, aki évekkel a történtek után ilyen önreflexív és erős kijelentéseket tesz, hogy bár ez akkor (2013-ban) belefért a „művészeti és politikai irányvonalába”, ilyet a mai eszével már nem csinálna. Meg hogy decemberben, a „D-napon” a vétózni kész miniszterelnök golyózáporban úgy szállt partra a megszállási övezetté vált nyugati fronton, hogy a brüsszeli bürokraták végül mind letérdeltek neki.

Úgy szól, mint aki átállt – vetik szemére azóta is dúltan az övéi. A gengszterrapper viszont leszögezte: nem a megfelelési kényszer vezeti. Ő ma is csak eredményes politikai vezetőt tud támogatni, s a jelenlegi stáb jól menedzseli az országot. Az ellenzékről ezúttal kevesebb jót tudott mondani: „Orbán orrhosszal jobb, mint a kihívói, akiknek nem szól másról a terve, mint a zsákmányszerzésről. Meglepne, ha a Fidesz–KDNP kikapna 2022-ben.”

A diktatúratagadással is vádolható Dopeman pálfordulását hiba volna lesajnálni azzal, hogy széttekintett széles e hazában, s egyszer csak (buddhista lelki gyakorlatai közben) megvilágosodott. S felettébb olcsó az érdekalapú bulvártálalás is. Azaz hogy százezret kap, ha vírustagadóként többé nem „olt”, hanem csak oltat. Hiszen állításait rideg tények és robusztus érvelés feszíti. Igaz, ehhez már kell némi betyárbecsület, fenegyereki tartás is! Ezért nem tódít a rapper, hogy az „újratervezést” jellemfejlődésnek nevezi. S ezzel el is érkeztünk a lényeghez!

Mert nem vitás, hogy tévelygő, esendő lelkek vagyunk mind. De hányan képesek előítéletet, indulatot sutba hajítva újraértékelni kényes kérdéseket, s még inkább szembenézni saját botlásaikkal, talmi tetteikkel? Akár az „engem nem vernek át” bódult önérzetének alapállásából? S a rapper arra is rávilágított, hogy lehet utálni a kormányfőt, de az indulat, a düh vagy a félelem szűkíti a látómezőt, félrevisz.

Tán ezért lehetséges, hogy annyi pallérozott elme – fájdalom – odáig nem jut el, hogy vannak ugyan hibák, de az irány jó, s a teljesítmény egészében meggyőző. Sokakban dúl hiúság, gyarló önelégültség vagy sértődés, rideg számítás! S az effélék tán nem rugdosnak hungarocell alakzatokat, „csupán” fanyalgással voksolnak. Ami annyit tesz, hogy távolmaradásukkal szenvtelenül hagyják elkopni, kivérezni azokat, akik értük (is) dolgoznak. S ha netalán a te(l)hetetlen szivárványos népfront őáltaluk ily módon passzíve pártfogolva hatalomra jut, akkor meg torkukra forr az építő kritika. Mert tudják jól, ott már hasztalan minden bölcsesség. Legalább tíz évünk menne füstbe…

Ezért Dopeman abban téved, hogy a látványcirkusz és a kerékkötő indulat eleve esélytelen a 2022-es választásokon az építő szándékkal és az eredményekkel szemben. Mert 2002-ben is az ország gyarapodásának, a méltányos kormányzásnak a letéteményesei maradtak alul. Míg nemrégiben a protest gerjedelem emelt a főváros élére egy szakavatott siránkozót.

Az önsorsrontás és ilyesfajta keservek ellenében, felebarátaim, bizony több belátás kellene! Legalábbis dopemani jellemfejlődés.

A szerző történész, egyetemi oktató