Minden politika helyi politika – a bevett amerikai fordulat tanulságait ezúttal Németországban emésztgethetik. A német parlament legjobboldalibb pártja, a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD) tízéves fennállása óta vasárnap az első választási áttörését érte el: Türingia tartomány Sonneberg járásában indult képviselőjelöltje győzelmével most először vált a (helyi) végrehajtó hatalom részévé. Ennek sem túl-, sem pedig alábecsülni nem érdemes a jelentőségét. Az AfD-t a német politikai rendszerben továbbra is páriának tekintik, amellyel sem a CDU/CSU jobbközép pártszövetség, sem a tőle balra lévő pártok nem hajlandók koalícióra összeállni, sem szövetségi, sem pedig tartományi szinten. Ezzel együtt a hétfői lapvisszhangok szerint az AfD áttörése komoly nyugtalanságot keltett, németországi zsidó és török szervezetek részéről pedig félelmet is. Vannak, akik a demokrácia általános válságáról beszélnek.

Noha az AfD-t szokás egyszerűen bevándorlásellenesként elkönyvelni, valójában sokkal többről van szó. Türingiában a bevándorlók aránya a tizenhat szövetségi tartomány közül az ötödik legalacsonyabb, alig pár százalék, ami akkor is megfelel a keletnémet összképnek, ha arányszámuk az elmúlt években hirtelen megugrott. Türingia nem Isten háta mögötti, elmaradott vidék. A bajor határ mellett fekvő Sonneberg például a nürnbergi európai nagyrégió része. Amikor fotós kollégámmal a 2021-es Bundestag-választások előtt ott jártunk riportúton, Gerától Erfurton át Mühlhausenig utazva a Merkel-korszakkal szembeni elégedetlenség megannyi jelével találkoztunk abban a tartományban, ahol a német kultúra legnagyobbjai, Bach, Schiller, Herder, Goethe is mind letették névjegyüket. „Ma Németország sajnos messze esik a demokráciától. Egy demokráciában ugyanis a más véleményeknek, így a konzervatívokénak is hallatszódniuk kellene” – mondta például riportunkban Günter Oßwald, aki a sztereotíp beállítással szemben nem a peremre szorult, lakótelepen élő, sörissza munkanélküli hőbörgő, hanem autóalkatrészekkel foglalkozó vállalkozásában éppenséggel 150 főnek ad munkát Mühlhausenben.

Pedig Angela Merkel – legalábbis papíron – konzervatív kormányfő volt. Ám az elvileg jobbközép CDU/CSU pártszövetség, a vezető ellenzéki erő Németországban a mai napig nem tette túl magát Merkel baloldali fordulatán, így képtelen lefedni a jobboldali szavazótábor kellően nagy részét. Az AfD a felmérések szerint 19 százalékos népszerűséggel országos szinten megelőzte a vezető kormánypárt szociáldemokratákat, és a második helyen áll a keresztény uniópártok mögött. A soron következő keletnémet tartományi választásokon az is beigazolódhat, hogy a fősodorral szembeni elégedetlenség az AfD-t a keleti szövetségi tartományok – az egykori NDK – legnépszerűbb pártjaként erősítik meg. Ebben semmilyen kommunista nosztalgia nincs. A Németországban utazgató Timothy Garton Ash már harminc éve megírta, hogy az NSZK amerikanizálása sokkal láthatóbban sikerült, mint az NDK társadalmának szovjetizálása, másrészt a szélsőbalnak keleten is van egy nyilvánvaló felső korláta annak ellenére, hogy Bodo Ramelow személyében a posztkommunisták adják Türingia miniszterelnökét.

Nem utolsósorban pedig a fő elszenvedője annak a gigantikus átalakításnak, amelyet Olaf Scholz hárompárti, szocdem–zöld–liberális kormánya lenyom a német társadalom torkán. A német ipar, energetika, mezőgazdaság, sőt a mindennapi életmód átalakítása megy végbe, a bevándorlás és a genderideológia nyílt támogatásával megfejelve, továbbá energiapánik és infláció közepette úgy, hogy a német átlagpolgár csak kapkodja a fejét. Az oroszokkal szemben megértő AfD népszerűsége arra is utalhat, hogy az ukránok agyonszeretgetése most már ellentétes hatást vált ki. Brüsszel például ötvenmilliárd eurót kalapozna most össze az ukránoknak, mire még a liberális párti német pénzügyminiszter is megüzente, sok lesz most már a jóból.

Ha egy türingiai járás erejéig, de az AfD németországi győzelme a sokadik intő jel az egyszerű polgárokat lenéző európai fősodor számára a jövő évi uniós választások előtt.