Minden kornak megvan a maga mesevilága, és minden korosztály igényli a meséket ma is. Ugyanakkor a legmélyebben gyökerező, magyarázatra nem szoruló történetek a folklór részei, s hiába gondolják sokan, hogy egy kisiskolásnak például magyarázni kell a népmeséket, ez nem így van. Magától értetődő létszabályok épülnek be a mélytudatba egy népmese meghallgatásakor, a hallottakat képekbe rendezi az agy, és ezek segítenek feldolgozni a napi életeseményeket.
Hiszen egy mesében minden a helyére kerül a kezdeti bonyodalmak és nehézségek után – az uralkodó fele királysága a legkisebb fiúé lesz, ahogyan a királylány keze is, a szegény ember egy-két csoda folytán élete végéig gazdagon él, a gonosz boszorka elnyeri méltó büntetését, és aki ezeket nem hiszi, az járjon utána! Azaz, ha akarjuk, kereshetjük a további válaszokat, hiszen nyitva áll a lehetőség mindenki előtt – a lélek számára nincs határ, a nehézségekre a megoldást sokféle módon adja meg az élet.
Ahogyan azt azonban a meseterápia is jól mutatja, amellyel sokan foglalkoznak idehaza, köztük Boldizsár Ildikó, Vaskor Gréta vagy Antalfai Márta, nemcsak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is segíthetnek a mesék egy-egy kritikus életszakaszban. Kádár Annamária pszichológus ugyancsak jól ismeri a mesék hatalmát, hiszen Lilla és Tündérbogyó című köteteit kimondottan gyógyító céllal írta, ráadásul más nyelvekből is fordít mesés történeteket.
Ha inkább a néprajz és a képzőművészet felé tekintünk, akkor akár Jankovics Marcellt is idézhetjük, aki három éve a Szabad Földnek nyilatkozta az alábbiakat:
Szerintem magának a magyar népmesekincsnek kellett volna már régen megadni a hungarikum elismerést, mert az páratlan a világban. Egészen egyedülálló az is, hogy XIX. századi népmesegyűjtők megőrizték ezt a kincset a számunkra.
Szerencsére ezek a kincsek ma is megvannak. És bár nehéznek tűnhet felvenni a versenyt a képes történetekkel, a tévében látható, különleges karakterekkel teli műmesékkel, azért rendületlenül érdemes próbálkozni. Nagy élmény látni, ahogy a gyerekeink is elmerülnek az olvasásban, jó megélni, ahogy lefekvés előtt még a mesehősökről kérdezgetnek vagy ahogy kedvenc történetüket kérik újra meg újra, mert van ezekben a lélekvezető-erősítő népmesékben valami megunhatatlan, valami mindig megfejtenivaló.
És ugyanilyen jó egy hallgatható történet is, hiszen nem véletlenül volt olyan népszerű a Magyar népmesék sorozat Szabó Gyula hangján, vagy a Kóka Rozáliától hallott székely mesék és mondák világa.
Gyerekkorom részei voltak a hosszú utazások Erdélybe, a többórás várakozás a határon, a mesekazetták végtelen váltogatása; akkor még színészek hangján hallott Mátyás-mesékkel, Benedek Elek gyűjtésével. Suka Sándor, Váradi Hédi, Garas Dezső vagy éppen Gobbi Hilda hangját hallom magamban ma is, amikor A becsületes tolvaj Marci vagy Kis Kolozs meg Nagy Kolozs története kerül sorra itthon.
Vigyáztuk, így nagyapám hagyatéka is megmaradt, ő pedig két mesét mesélt mindig, váltva: Ej-haj és Erős János történetét. Ezeket annyiszor hallottam tőle, hogy néhány szófordulatát én is pontosan ugyanúgy mondom, ahogyan ő annak idején. Érzi az ember, hogy ezeknek a szavaknak erejük van: ugyanúgy mondani, így megtartani a közösséget formáló hálót, megőrizni azt, ami összeköt bennünket több nemzedékkel, és ami talán még sok éven át megmarad, ha nem felejtjük el újra és újra felidézni. Hát tessék, járjunk utána!
Borítókép: Illyés Gyula író-költő-lapszerkesztő a Hetvenhét magyar népmese kapcsán írta: „Ahogy a zenész a népdalhoz, melyet feldolgoz, olyasféleképp nyúltam én ezekhez a népmesékhez…” (Fotó: Fortepan/Hunyady József)
