1992-ben Antall József kezdeményezésére, Kodolányi Gyula vezetésével tizenhárman megalakítottuk a Magyar Atlanti Tanácsot. Célkitűzésünk volt, hogy előmozdítsuk Magyarország NATO-tagságát és a transzatlanti gondolatot széles körben elfogadtassuk a magyar társadalomban. Számunkra nyilvánvaló volt, hogy az euroatlanti integrációnak nincs alternatívája. 1997-ben az ország lakossága népszavazás keretében 85 százalékos arányban támogatta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez való csatlakozást. Ez európai rekord. A magyar nép a mi erőfeszítéseinktől függetlenül is érezte, a XX. század történelmi tapasztalataiból kiindulva tudta, hol a helyünk a világban, hol kell a volt kompország hajóját kikötni.
Huszonöt éves NATO-tagsággal a hátunk mögött azonban már nem ilyen egyöntetű a magyarok véleménye, a korábbi lelkesedés alábbhagyott. Ennek oka elsősorban az Egyesült Államok térségbeli szereplésében és világpolitikai manővereiben keresendő.
Mielőtt azonban hozzáfognék a kérdés elemzéséhez, leszögezem, hogy továbbra is elkötelezett atlantista vagyok. A transzatlanti együttműködésnek ugyanis továbbra sincs alternatívája számunkra. E meggyőződés miatt voltam nyolc évig az Észak-atlanti Közgyűlés szorgalmasan dolgozó tagja, és vagyok ma is aktív elnöke a Magyar Atlanti Tanácsnak. Ezzel a háttérrel kötelességem kritikusan számba venni a jelenlegi helyzetet.
Az Amerikai Egyesült Államok éppen száz esztendeje cselekvő részese az európai politikának. Azt is lehetne mondani, százesztendős a transzatlanti gondolat, noha csak a második világháború után vált kölcsönösen előnyös formális együttműködéssé. Az Egyesült Államok első világháborús szerepére nem volt igazán szükség, sőt számunkra kifejezetten káros volt, de az angolszász szolidaritásra hivatkozva és gazdasági érdekeitől vezérelve, 1917-ben – amikor a harcoló felek már alaposan kivéreztették egymást – az antant oldalán belépett a háborúba, feladva addigi semlegességét, eldöntötte a világégés kimenetelét. A békekötéskor azonban már magára hagyta mohó európai szövetségeseit. (Hiba volt!) Wilson elnök ugyan 1918 elején megfogalmazta jó szándékú és valódi békét ígérő 14 pontját, de az Atlanti-óceán keleti partján erről hallani sem akartak. (Főleg Franciaország nem.) Ezt tapasztalva az amerikaiak otthagyták a béketárgyalásokat. Így születtek meg az igazságtalan Párizs környéki „békekötések”, jobban mondva békediktátumok. Ezzel elültették a következő világégés magvait. Amerika első számú világhatalmi tényezővé lépett elő, Nagy-Britannia pedig kissé háttérbe szorult.
Az Egyesült Államok első világháborús szerepe még úgy-ahogy elfogadható a hagyományos hatalmi politikai játszmák és érdekérvényesítések tükrében. A múlt század harmincas éveitől kezdve azonban a felelőssége is megnőtt, és nem dönthetett (volna) csak saját érdekei szerint. Bizonyos felelősség terheli, amiért – nyugat-európai szövetségeseinek tehetetlenségét látva – nem állította meg időben Hitlert. A második világháborúba is csak késlekedve lépett be katonai téren, bár hatalmas fegyver- és élelmiszer-szállításai – főleg a Szovjetuniónak – nagy segítséget jelentettek.
Végül ismét ők döntötték el a háború sorsát, ami ez esetben egyértelműen dicséretes volt, de a békekötésnél ezúttal még nagyobbat hibáztak: asszisztáltak, sőt szerepet vállaltak az ismételten igazságtalan békediktátumok megalkotásánál. A következő ötvenöt-hatvan évben azután egyértelműen pozitív szerepet töltöttek be Európa történelmében. Reagan elnök csillagháborús tervével, ami a Szovjetunió pénzügyi, gazdasági összeomlásához vezetett, megnyerték a hidegháborút is.
(Ne felejtsük el, hogy ezt a magyar Teller Ede tanácsolta neki!) Lehetővé tették ezáltal, hogy a közép- és kelet-európai népek visszanyerjék szabadságukat és kezükbe vegyék sorsuk irányítását.
