Visszatérve az 1989. december 22. utáni látszatforradalomra: igen, bármily riasztó és embertelen, de több száz polgár egy gigantikus megtévesztési manőver részeként lelte halálát, nem véletlen, hogy azóta újra és újra felmerül a „rendezők” felelősségre vonásának kérdése. S ezzel el is jutottunk az első felmerülő lényeges kérdéshez: mit is fognak oktatni a nebulóknak?
Nem sokat tudunk az 1989. decemberi eseménysor titkosszolgálati hátteréről, márpedig anélkül nehéz megérteni az eseményeket. A hatalomváltás december 21-ről 22-re virradó éjjel történt meg, akkor állt át a titkosszolgálat, a hadsereg és a rendőrség, melyek közül a leglényegesebb a mindent, tehát a többi karhatalmi egységet is behálózó titkosszolgálat. Zolcer János újságíró, aki Mihail Gorbacsovval évtizedes mély barátságot ápolt, azt állította a nemrég Aradon megtartott előadásában, hogy a volt szovjet pártfőtitkár szerint akkoriban két KGB-ügynök volt csak Bukarestben, megfigyelőként, akik az események alakításában nem vettek részt. Ez akár igaz is lehet. Viszont
aligha képzelhető el a Securitate átállása az ott dolgozó KGB-s szárny egyetértése és támogatása nélkül. S akkor nem beszéltünk még a rendszerbuktatásban azóta is jeleskedő, az arab tavasztól a Majdanig puccsok sorozatát megszervező CIA-ről, amelynek vélelmezhető szerepe a román rendszerváltásban máig nem tisztázott.
Minket magyarokat egyébként nem az érint elsősorban, hogy miként tálalja a tananyag a „puccs versus forradalom” dilemmát, vagy mennyire részletezi a titkosszolgálati háttér tematikáját, hanem, hogy mit fognak majd elismerni Tőkés László szerepéről, akinek konok kitartása és halálmegvető bátorsága meghatározó módon járult hozzá a temesvári népfelkelés kirobbanásához.
A román propaganda már Erdély megszerzése előtt a magyarok ellen uszította az írni-olvasni tudókat. A legnagyobb román költőnek tartott Mihai Eminescu olyan, a magyar nyelvet gyalázó, a magyar kultúra létét egyenesen kétségbe vonó szövegeket közölt a XIX. század második felében, hogy azokat akár a Nagy-Románia Párt helyét átvevő, jelenleg húsz százalékon mért szélsőséges magyargyűlölő AUR vezetői is megirigyelhetik.
(Lásd például az Echilibrul – azaz A Mérleg című, fontos részleteiben a világhálón is elérhető gyűlöletcunamiját a Federatiunea folyóirat 1870. áprilisi és májusi számaiban.) A trianoni békediktátumot követően mindez csak fokozódott, s nem szűnt meg a kommunizmus évtizedei alatt sem. Míg a megmaradt Magyarországon a proletár internacionalizmus jegyében a saját jogos sérelmek kiradírozása folyt a történelemoktatásban és médiában, addig a román fennhatóság alatt álló területeken tervszerűen és tudatosan a magyarság ellen hangolták a románokat, az oktatási intézményekben, nagy példányszámban kiadott és eladott könyvekben, a sajtóban, a sorkatonaság ideológiai kiképzésében, és még sorolhatnám.
1989-ben az a tény, hogy egy magyar pap hozta el a politikai szabadságot az egész országnak, és hogy anyaországi magyarok százezrei mozdultak meg és indultak segélyt vinni Erdélybe, új kezdetet jelenthetett volna a románság és a magyarság viszonyrendszerében. Ez azonban állt érdekében az új hatalomnak, hiszen a magyarkártya bevetése kiváló eszköz volt a figyelemelterelésre, s a bármikori jogos elégedetlenség más irányba való kanalizálására.
Ezért kellett Tőkés Lászlót romángyűlölő szélsőséges irredentának beállítani s a történelmi szerepét eltagadni vagy bagatellizálni.
Emlékezhetünk arra, hogy amikor az Antena 1 nevű bukaresti kereskedelmi csatorna levetítette 2005 februárjában Koltay Gábor Trianon című filmjét, s a mű bemutatását kétórás kerekasztal-beszélgetés követte a rendező és Raffay Ernő történész részvételével, a magyarellenességéről ismert Marius Tuca médiaszemélyiség felháborodottan próbálta cáfolni, hogy Tőkés a román rendszerváltás hőse lett volna. Érvei kimerültek abban, hogy szerinte az akkori református segédlelkészt „senki sem tette a forradalom hősévé”. Végső soron annyiban igaza volt, hogy nem „valaki” tette azzá, hanem maga a történelem. Mert a bátorság és a végsőkig való kitartás mellett az események szerencsés alakulása is szerepet játszott a végkifejletben.
Tőkés László lejáratása a román sajtóban már 1990-ben elkezdődött, és az sem számított, hogy a rágalmak egymásnak ellentmondtak: aligha lehetett Temesvár hőse egyszerre magyar és román ügynök. Mert nemcsak a kommunista rendszer megbuktatásában játszott szerepét tagadták a magyarellenességtől fűtött románok, hanem azzal is megrágalmazták, hogy a Securitate ügynöke volt.
Amíg ezt az abszurd rágalmat sovén román sajtóorgánumok forgalmazták, addig csak a román közösség körében roncsolták az időközben politikai vezetővé, az autonómia fáklyavivőjévé lett Tőkés László presztízsét, de amikor minden bizonnyal titkosszolgálati rásegítéssel a magyar hírközlő szervek adták öt évvel a népfelkelés után a szájába a soha el nem hangzott „beismerést”, miszerint besúgó lett volna, akadtak magyar politikusok és sajtómunkások – Nagy Benedektől Bárányi Ferencen át Kuszálik Péterig –, akik kapva-kaptak az alkalmon, hogy besározzák a bukaresti román–magyar „kéz kezet mos” játékok leleplezőjét és az autonómiapolitika következetes harcosát. A képtelen rágalomhadjárat végére a magyarpártisággal aligha vádolható román átvilágítóbizottság tett pontot azzal, hogy leszögezte azt, amit minden normális ember addig is tudott: Tőkés László nem együttműködője, hanem áldozata volt a román titkosrendőrségnek.
Ami pedig a román rendszerváltás eredményét illeti, a kialakult politikai rendszer annyiban különbözik a magyartól, hogy itt minden párt koalícióképes a másikkal,
a jelenlegi kormánytöbbséget épp a korábbi „nagy” ellenfelek, a Szociáldemokrata és a Nemzeti Liberális Párt adják. Nincsenek mély törések, s a globalista–szuverenista ellentét inkább csak nyomokban fedezhető fel a mainstream pártok között, amelyeket a globalista erők éppúgy lábon megvettek, mint ahogy a magyar ellenzék balliberális részét is.
De ez már aligha fog belekerülni a tananyagba.
