Ha padlásokon, pincékben porosodnak képek és szobrok, magyarázatként talán megteszi: nálunk ez igazán mindennapos. A jogörökösök sem tudták Kovács Antal több száz alkotását évekig máshol tárolni, mint egy padláson, s közben gyötörte őket az 1994-es esztendő emléke. Kovács Antal negyvennégy évesen, térdelve akasztotta föl magát kis házának alacsony padlásán.

Arrafelé, tőlünk kicsit délre háború volt, és a csöndes, érzékeny alkotó már a 80-as évektől nyugtatót szedett. Tolnai Ottó saját történetét és a barátok emlékeit is beleszövi a Kovács Antal tapintata című portréba, így – talán a személyes hang miatt – az olvasót is megérinti a fiatalember sorsa. „A szünetben, munka után, mert a fekete és a sárga föld után isteni zöld agyagrétegre bukkantak, olykor magának is vesz, visz haza egy vödörrel. Azt mindig várta, azt a réteget, azt a nyugodtságot, hűs, zöld tömörséget, amellyel a sár minőségi átváltozása jár. Mintha egy más országba, más világba érkezett volna. […] Pontosan emlékszik, akkor lett szobrásszá, amikor a magyarkanizsai nagytemplomban először állt meg a Pietá oly fehér márványteste előtt, mint a hó. És szemérmesen rátette a kezét. A pőre márványra. Amikor először állt a Szabadkai Városi Könyvtár behemót gipsz Atlaszai alá. […] Ki hitte volna, néhány év múlva kezébe adják a drótkefét, tisztítsa le az Atlaszokat. Letisztította, kipiszkálta a lábujjak közét, a szakállak gipszbozótjait. […] A birkózó alapeljárása a gyúrás. Mellkas mellkason. Finom érzékkel kitapogatni. Tóni minden részét kitapogatta, megsimogatta, megszorongatta az emberi testnek. Durván tapintatosan. Mindig szemérmesen. Mennyivel több ez, mintha az akadémián rajzolgatsz egy előtted ülő testet. Valahogy úgy bajlódott velük, mint mikor az Atlaszokkal.”

A padlásról a szobrok egy irodába kerültek, ahol Bicskei Zoltán hetekig porolgatta, egyenként megmosta és letörölgette őket. A munka során kézbe vette és körülsimogatta mind. Ekkor jött rá, hogy több szobor különös térbontású, növényszerű csavarodását tulajdonképpen a két tenyér egyidejű mozdulatsora szülte. Magától adódó, természetes megoldás – Kovács Antalt a megérzés vezette, de spontán mozdulatai többet hoznak felszínre a bennünk élő ősképből, mint bármilyen bűvészmutatvány.

Bicskei számára ma is rejtély, milyen világ működött a hallgatag alkotóban. Vallomása szerint miközben több mint két évig fotózta a szobrokat, nem Kovács Antalról, hanem a világról tudott meg többet. Az alkotásokat körbejárta, így látjuk az albumban is: szemből, aztán kicsit felülről, oldalnézetből fényképezve a figurákat. Ettől ismerősek, és egyre ismerősebbek. A fej, ahogyan az ég felé fordul, a száj, ahogyan szóra nyílik. Az alkotások egyre csak sorjáznak, s közben láthatóvá válik az út a klasszikus formázástól a démoni, belső viaskodáson át a letisztult, abszolút szobrászvilágig. Tolnai Ottó szerint feladatunk most már csak annyi, hogy az egészet megmutassuk, prezentáljuk valamiféleképpen, miközben mi hátrálva eltűnünk a képről. Itt Kovács Antal birkózik az agyaggal.

(Kovács Antal szobrász birkózása az agyaggal. Szerkesztette: Bicskei Zoltán és Tolnai Ottó. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2019, 150 oldal. Ármegjelölés nélkül)