A párhuzam a hamburgerre, vagyis az egyszer használatos, zenének nevezett valamire, illetve a pityókatokányra, azaz a zenetörténelem lapjai­ra kívánkozó, értékteremtő muzsikára vonatkozik. Mindenféle műfaji megjelölés és skatulyázás nélkül. A Betonvilág egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolható. Betonkemény gitáralapokkal és -szólókkal (ahol szükséges, ott simogató akusztikus hangzással), valamint biztos fundamentumon nyugvó ritmusszekcióval, a rock és a metal mezsgyéjén egyensúlyozva a nyolcvanas évek zenei világát idézi. Valamirevaló rockbanda örül, ha éppen egy jó torkú frontembert tudhat soraiban, a Reflex ezzel szemben mindjárt három (!) egymástól eltérő orgánumú énekessel is büszkélkedhet. Így az érces tenor Dobos József, Komán „Pici” Csaba, aki akár a megboldogult, motörheades Lemmy, netán az anyaországi Kalapács József „magyar hangja” is lehetne, de a frontvonalban küzd Réti Árpád is, aki vele született tenorjával inkább a felsőbb hangtartományban érzi otthon magát.

Ha hozzávesszük a jó érzékkel megkomponált, első hallásra is fülbemászó dallamokat, az emberközpontú, néhol filozofikus, máskor spirituális, mégis könnyen értelmezhető dalszövegeket, könnyen belátható, hogy minden adott egy veretes, ízig-vérig rockalbum sikeréhez. Itt azonban álljunk meg egy percre! Ugyanis épp az előbb felsorolt ismérvek és az 1982-ben (székely) zászlót bontó, majd két évvel később már csúcsra járatott Reflex zenekar körül kialakult több ezres közönségbázis csípte a Ceaușescu-rezsim szemét. No meg talán az, hogy dalaikkal nem a „Kárpátok Géniuszát” és mindenható pártját dicsőítették. Amíg a népszerűségért Nyugaton a Billboard 100-as listájának előkelő helyezése a jutalom, addig a ’89 előtti Romániában ugyanezért betiltás jár. Majd az üldöztetés, s annak következményeként a végleges költözés Magyarországra.

A Betonvilág digitális korong három és fél évtizedes késéssel tehát immár Magyarországon született. A dalok jórészt 1982 és 87 között készültek (a tizenharmadik, záró nóta az egyetlen, amelyik új szerzemény), amelyeket a romániai kultúr- (és politikai) hatalom soha nem engedett lemezre rögzíteni. Így a kiadvány akár válogatásalbumnak is felfogható. Méghozzá töltelék nélkül, amelynek minden egyes tétele odavág. A szerkesztők tényleg beleadtak apait-anyait, a Betonvilág a Reflex munkásságának legjavát fogja csokorba. Zömében zúzós, tempós, mozgalmas, szólókkal tűzdelt, veretes nóták, amelyek egy pillanatra sem engedik lanyhulni a figyelmet. A kétgitáros felállás eleve tágítja a hangszeres lehetőségeket, amelyeket a már említett, refrénekben kiteljesedő vokális hangzás tesz teljessé, dinamikussá.

A változatosságról az olyan, sajnos mára szinte elfeledett színesítő elemek beépítése gondoskodik, mint az adott dalon belüli tempóváltás, vagy a jókor, jó helyen alkalmazott gitárkiállások. Garantált kedvenc – hogy csak néhányat emeljünk ki az egyébként egyenletes színvonalú darabokból – a címadó Betonvilág, a Kiáltás, a Mondd mindig az igazat, de lenyűgöző a két rocklíra, az akusztikus gitárnak jelentős szerepet adó Halleluja, valamint a balladisztikus A szív opusza is.

Mindemellett ne hagyjuk ki a Vásárhely (nem felejtünk el) tempóváltásos tételét sem, amely a tágabb és szűkebb értelemben vett hazaszeretet szép és megható példája. Amelyben nem csupán Trianon fájdalma sejlik fel kimondatlanul, de egy szerelmespár szemszögéből láttatva szívszorító vallomás is egyben a szülővárosuk, Marosvásárhely iránt érzett mélységes szeretetről. Kissé egyszerűbb gondolatokat fejez ki a Lányoknak szól darabja, ám akár a gender­ideológia ­térnyerése elleni üzenetként is értelmezhető… Ami viszont a Hallelujában megfogalmazott egyértelmű ars poetica: „A harcot nem adom fel / végül csak győznöm kell / soha, de soha nem adom fel.”

(Reflex – Betonvilág, CD, Nortyx Records, 2020)