A Habsburg-ház (1780-tól Habsburg–Lotaringiai-ház) száz évvel ezelőtt törvényben kimondott magyar trónfosztását lényegében IV. Károly király két meggondolatlan visszatérési kísérlete váltotta ki.
A háborús összeomlás és a belpolitikai zűrzavar, a forradalmi felfordulás hatására az uralkodó 1918 novemberében visszavonult mind az ausztriai, mind a magyarországi államügyek vitelében való „minden részvételtől”, és miután Ausztriában, Csehszlovákiában és Magyarországon is kikiáltották a köztársaságot, családjával együtt Svájcba emigrált.
Az osztrák császári és a magyar királyi trónról azonban nem mondott le, ily módon nyitva hagyta a lehetőséget, hogy alkalomadtán ismét elfoglalja legalább az egyiket.
Ellenség három oldalról
Ausztria tartósan köztársaság maradt, Magyarország viszont 1920 márciusában helyreállította az alkotmányos királyságot, ugyanakkor az államfői hatalom gyakorlásának végleges rendezését későbbre halasztotta, s ideiglenes államfőnek kormányzót választott a Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy Miklós személyében.
IV. Károly úgy gondolhatta, hogy mivel a Magyar Királyságnak rajta kívül nincs uralkodója, ha ő — mint a Szent Koronával megkoronázott és a trónjáról sem lemondó, de attól meg sem fosztott király — visszatér Magyarországra, a neki esküt tett, hűséggel tartozó volt cs. és kir. altengernagy, továbbá a magyar arisztokrácia és a katolikus klérus többsége is tárt karokkal fogadja őt. Ezért kétszer is – 1921 márciusában békés úton, majd októberében fegyveres fellépéssel — megkísérelte trónja újbóli elfoglalását, de kudarcot vallott.
Horthy ugyanis nem adta át az államfői hatalmat, amit 1921. október 22-i levelében így indokolt: „Súlyos lelki küzdelem után, nyomasztó aggodalom kényszere alatt kérem Felségedet, ne folytassa útját fegyveres erővel a főváros felé. A helyzet tavasz óta, midőn Felséged az országot elhagyta, nem változott. A helyzet ma még nehezebb […] a kisentente most már nyíltan fenyeget a bevonulással. Erőviszonyaink pedig időközben csak megrosszabbodtak. A három oldalról benyomuló ellenséggel szemben ellenállásra képtelenek lennénk. […] Egész életemben önzetlenül teljesítettem kötelességemet. Ma az a kötelességem, hogy jelentsem: ha Felséged fegyverrel vonulna be Budapestre, Magyarország léte megszűnne.”
Károly visszatérése a magyar trónra nem csak azért nem tartozott a reális lehetőségek közé, mert a politikai osztály két élesen szemben álló – legitimista versus szabad királyválasztó — táborra oszlott, s Horthy államfő kívánt maradni. Hanem főként azért nem, mert a párizsi békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa 1920. február 3-i deklarációjában (tehát még a magyar szuverenitás visszaállítása előtt), majd később is többször leszögezte, hogy nem ismerne el a Habsburg-házból származó politikust Magyarország államfőjeként.
A „nagy” antant elutasító álláspontját a kivérzett, kifosztott, majdnem teljesen leszerelt és lefegyverzett haderejű Csonka-Magyarország politikai és katonai vezetése éppúgy nem hagyhatta figyelmen kívül, mint a szomszédos államok ellenséges szándékait. Mivel a Nemzeti Hadsereg legfeljebb negyvenezres bevethető létszámával szemben a kisantant országai legalább tízszer ennyi katonát tartottak készültségben, ráadásul a magyar fél – a trianoni diktátum következtében – nem rendelkezett számottevő nehéztüzérséggel, sem páncélos járművekkel, hadihajókkal és harci repülőgépekkel, a magyar vezetés érthetően nem vállalta az intervenció kockázatát.
Közép-Európa békéje
Románia éppen az „első királypuccs” után, a Habsburg-restaurációtól és a trianoni diktátum revíziójától való félelme okán csatlakozott Csehszlovákia és Jugoszlávia (akkori nevén Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) politikai és katonai szövetségéhez, így jött létre 1921 tavaszán a magyarellenes kisantant.
Októberben, a „második királypuccs” hírére a budapesti angol, francia és olasz követ közös tiltakozó jegyzékben követelte Károly haladéktalan eltávolítását, a három kisantantország követei meg azzal fenyegetőztek, hogy ha a magyar kormány nem volna abban a helyzetben, hogy Közép-Európa békéjének megzavarását megakadályozza, akkor arról kormányuk fog gondoskodni. Ennek nyomatékául meg is kezdték a csehszlovák és a délszláv hadsereg mozgósítását, amelynek költségeit utóbb Magyarországgal kívánták megtéríttetni.
Hazánk akkori helyzetét így summázta gróf Bethlen István exminiszterelnök 1933. márciusi berlini előadásában: „Ezeréves történelmünk megtanított bennünket arra, hogy csak a magunk erejében, csak a magunk hűségében és hitében bízhatunk. […]
Sokszor állottunk egyedül, de ennyire egyedül és ily elhagyatottan, mint a békekötések után, még sohasem állottunk. Körös-körül, északon csakúgy, mint keleten és délen a kisantant-államok álltak lesben, melyek az ország kétharmadát szakították ki zsákmányul és amelyek különösen Károly király visszatérése után szövetségre léptek egymással, hogy ne csak zabolázzanak bennünket, hanem életünket minél jobban meg is keserítsék.”
Ráadásul Nyugat-Magyarország vitatott hovatartozása éket vert még Ausztria és Magyarország közé is, ennek következtében a bécsi kormány – éppen a soproni népszavazás idején! – kétoldalú politikai egyezményt írt alá Prágával, „s így lett teljessé bekeríttetésünk”.
Halál Madeirán
Akkor, 1921 decemberében IV. Károly már nem volt Magyarországon. Az október 23–24-én lezajló budaörsi csata — valójában kisebb csetepaté, amelynek mintegy húsz halálos áldozata és hatvankét sebesültje volt — eldöntötte Károly és hívei sorsát.
A vérontást látva a király nem kívánt polgárháborút, és elrendelte csapatainak visszavonulását. Feleségével együtt október 25-én Tatán került a kormánycsapatok őrizetébe, majd néhány napra Tihany ősi apátságába internálták őket. A Nagykövetek Tanácsa parancsára november elején egy angol monitor Bajáról a Dunán le a Fekete-tengerig s onnan cirkáló szállította el a száműzött királyi párt a Portugáliához tartozó Madeira szigetére. Az utolsó magyar király 1922. április 1-jén, életének 35. évében ott halt meg spanyolnáthában.
Szintén az antant követelésére mondta ki a Nemzetgyűlés IV. Károly trónfosztását és a Habsburg-ház trónörökösödésének megszüntetését. A kisantant még azt is el akarta érni, hogy egy majdani királyválasztás esetén se lehessen Habsburgot királlyá választani, de a törvénycikkbe ez a megszorítás végül nem került be.
Csak az, hogy a „királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt”, és a nemzet „a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja…”. Ez a formula elvben nem zárta ki, hogy valamikor a jövőben a magyar országgyűlés akár egy Habsburgot válasszon királynak.
Sok magyar legitimista politikus és értelmiségi ebbe az elvi lehetőségbe kapaszkodott, különösen azután, hogy IV. Károly legidősebb fia, egyben örököse, Habsburg Ottó 1928-ban 16 éves lett. A hangadó Habsburg-párti arisztokraták — élükön Andrássy, Apponyi, Zichy grófokkal – Ottót szerették volna a Magyar Királyság élén látni, de a „Habsburg-restaurációt” sem a nagyhatalmak, sem a kisantant nem fogadta volna el. Az utóbbi országok többször kinyilvánították, hogy annak megakadályozása érdekében készek a végsőkig elmenni.
Valójában soha nem került reális közelségbe a második világháború után a páneurópai, keresztényszociális politikusként, EP-képviselőként Európa-szerte és 1990 után idehaza is tisztelt-becsült Habsburg Ottó királlyá választása.
Majd’ harminc évvel ezelőtti személyes beszélgetésünkön elmondta, hogy 1961-ben ő csak az osztrák uralkodói jogairól mondott le, a magyarról nem. Kíváncsi kérdésemre azt a talányos választ adta: „Hogyan mondtam volna le arról, ami nem volt sohase az enyém?”
Bárhogy gondolta is, az 1990-es évek elején ez a félig tréfás (el)szólás a lelke mélyén talán még mindig dédelgetett királyi (avagy netán köztársasági elnöki?) ambícióra utalt, de ennek már csupán szimbolikus jelentése, jelentősége lehetett. És ez is végleg elenyészett 2011. július 4-én, amikor az utolsó magyar királyfi és trónörökös 98 évesen a bajorországi Pöckingben meghalt.
Borítókép: V. Károly (1887-1922) utolsó magyar király mellszobra, Juha Richárd alkotása a Károly körúton. (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)
