Jó tízéves történet ez már a magyar–osztrák határ túlsó oldaláról. Egy burgenlandi benzinkút pénztáránál fizetve belső késztetésű sznobizmusból próbáltam osztrákosan elnyújtani a német diftongusokat – ahogy idevalósi nagyanyámtól hallottam gyerekkoromban. Az eurócentek mellett vaskos magyar akcentust kaptam vissza cserébe Bélától, akinek kilétét szürke táblácska fedte fel a piros pólóján. Ekkoriban már szabadon vállalhattak itt munkát a magyarországiak, akik azóta tízezrével telepedtek le errefelé: ki-ki síoktatóként, vendéglátósként, pedagógusként, szakmunkásként vagy más munkakörben helyezkedett el vagy érkezett éppen tanulni Ausztriába. Minden bizonnyal egyedülálló a Trianon utáni magyarság történetében – és Ausztria mint egyetlen nyugati szomszédunk vonzerejének, élet- és bérszínvonalának tudható be –, hogy a betelepülő, „uniós munkavállaló” magyarok háttérbe szorították őshonos nemzettársaikat. Utóbbiak száma a száz évvel ezelőtti 15 ezer főről napjainkra pár ezer főre csökkent, miközben 95 ezer magyar állampolgár él a Lajtán túli országban a friss statisztikai adatok szerint. Több mint a negyedük Bécsben. Ha – ellentétben a vágyvezérelt korabeli mondással – a 2004-es EU-csatlakozás nyomán a legtöbben nem nyitottunk is cukrászdát a császárvárosban, sokan megtalálták a számításukat a sógoroknál. Napi, heti ingázóként, lakást-szobát bérelve Bécs valamely külsőbb kerületében vagy elővárosában, így vagy úgy.

Jólétben élnek egyébként, főképp a most rendkívüli próbatétel elé állított kárpátaljai nemzettársainkhoz képest nagy a kontraszt, de megmaradnak-e vajon magyarnak is? A Trianon utáni magyar–osztrák határ – különösen az 1921-es Sopron, illetve az 1923-as Szombathely környéki népszavazások után – legalábbis közelített a tényleges nyelvi-etnikai határhoz. Mindenesetre sokkal inkább ahhoz képest, ami a romániai vagy az – akkoriban még – csehszlovákiai magyarok jussa lett. Ezzel együtt pél­dául azóta, hogy a Trianonnal egyidős Csákányi László színművész a dél-burgenlandi Németújvárban (Güssing) meglátta a napvilágot, az ottani ezres magyar közösség a harmadára-negyedére apadt az elmúlt száz esztendőben. Hasonló a helyzet a közeli Monyorókeréken (Eberau) is, ahol ma már alig hall magyar szót az átutazó. Nemcsak Ausztria alig háromszázezres tartományának német ajkú asszimilációja jelentős, hanem az – osztrák ­lépték szerint legalábbis – szegényesebb keleti ­országrész lakóit nyugatabbra csábító szívóhatás is. A 15 ezres tartományi fővárosban, Kismartonban (Eisenstadt) sem él pár száz főnél több magyar.

Az őshonos magyarság mára zömmel négy burgenlandi településre szorult vissza: Felsőpulyára, Felsőőrre, Alsóőrre és Őriszigetre (mint Vasvörösvár településrészére). De a mostani burgenlandi helyhatósági választások után állt elő először az a helyzet: még az itt megválasztott „legmagyarabb” polgármester is csak ígéri, hogy megtanulja anyanyelvünket. Az Alsóőrön (Unterwart) az Osztrák Néppárt (ÖVP) színeiben befutott Hannes Nemeth nyilatkozatában azt vállalta, két év alatt elsajátítja a felerészben magyarok lakta falu többségi nyelvét. Szabo Alfred alpolgármester pedig arról beszélt, próbáltak magyar önkormányzati képviselőket állítani, de nem teljesült a várakozásuk. A teljes képhez hozzátartozik, hogy noha Nemethnek – aki pártja képviselőjeként az ausztriai Magyar Népcsoporttanácsnak is tagja – ez az első polgármesteri győzelme, valójában már több mint fél éve átvette a 967 lelket számláló Alsóőr irányítását. Ekkor mondott le a magyar beszédbe ugyan német kifejezéseket keverő, de nyelvünket összességében jól beszélő Liszt Klára polgármester, és adta át a helyet utódjának. – A választási rendszer lehetőséget ad arra, hogy azok az (al)polgármesterek, akik nem terveznek elindulni a soron következő választásokon, általában néhány hónappal korábban visszaadják megbízatásukat, hogy pártjuk majdani polgármesterjelöltje közgyűlési döntéssel a helyükre léphessen, és „be tudja magát dolgozni” a hivatalba – tájékoztat Bognár László, az Osztrák Rádió burgenlandi magyar adásának munkatársa.

Százak tanulhatnak magyarul az iskolában, ez Alsóőr mellett talán Őriszigeten (Siget in der Wart) a legelterjedtebb. Az idén harmincéves Felsőőri (Oberwart) Kétnyelvű Gimnáziumnak pedig éppen az célja, hogy a német – és a ma már egész Európában szinte kötelező angol – mellett valamely kisebbségi népcsoport anyanyelvét, a magyart vagy a horvátot is érettségiszinten sajátítsák el a diá­kok. (Ne feledkezzünk el a magyaroknál legalább háromszor népesebb őrvidéki horvátokról sem; a Csákányik felmenői is közülük valók…) Két nyelven tanulják a főtárgyakat ebben az iskolában. Más kérdés, hogy a 7700 fős kisvárosba nemcsak az őshonos magyarság gyerekei járnak be, hanem Szombathely környékéről is sokan, elvégre a vasi megyeszékhely onnan olyan messze esik nagyjából, mint Vác Budapesttől. Ne ítéljünk elhamarkodottan! A mai Európában – nyugati határszélünkön pedig különösen – érthető, hogy sokan a mi fiaink-lányaink közül is tökéletesen meg akarnak tanulni németül, az EU egyik vezető nyelvén, és kihasználják erre a szó szerint útjukba eső lehetőségeket is. Jó hír, hogy eközben a magyarról sem feledkeznek meg (átjárhatnának elvégre tisztán osztrák iskolába is…)

A dél-burgenlandi térség egyébként egészen a vasfüggönyig Szombathely vonzáskörzete volt, akkor is, amikor egy fiatal eberaui nő – e sorok írójának nagyanyja – hozzáment egy, éppen a vasi székhelyen szolgálatot teljesítő magyarhoz. Legfeljebb azt akkor még nem hívták Európai Unió­nak vagy schengeni övezetnek. Ma úgy járunk át farmert, bermudát „shoppingolni” a parndorfi outletbe (!), hogy nem tudjuk, Fényes Elek százhetven éve még azt tartotta fontosnak leszögezni erről az amúgy horvát faluról, a későbbi Pándorfalváról: „az uraság (ti. uradalom) igen szép és sok birkát tenyésztet…”