A katolikus egyházfői méltóság mint egyben államfői poszt is közel ezerkétszáz éves múltra tekint vissza. A katolicizmus évezredes tanítása szerint a pápának spirituális (lelki, örökkévaló) és temporális (e világi, ideiglenes) hatalma is van. Az előbbit az Apostoli Szentszéken és a hierarchikus egyházszervezeten, valamint a katolikus egyház által Krisztus titokzatos testeként értelmezett egyház közösségén keresztül érvényesíti, az utóbbit pedig egy konkrét, még ha csupán – mint napjainkban is – szimbolikus területű állam alapozza meg.
Róma püspökeinek már az ókori keresztényüldözések idején – köszönhetően a Krisztus-követés hitére tért gazdag patríciusi családoknak – számos ingatlanja volt (háza, villája, földbirtoka és a többi). Ahogy aztán a későbbiekben a kereszténység előbb szabadon gyakorolható, majd kifejezetten államvallás lett a Római Birodalomban, a pápai vagyon egyre gyarapodott. A korai középkorban a magát a római állam örökösének tekintő bizánci császárság uralkodóinak hatalma már egyre kevésbé, végül pedig egyáltalán nem érvényesült Róma fölött, hiszen a birodalom székhelye Nagy Konstantin korától, a negyedik századtól már Konstantinápoly volt. Ennek következtében Szent Péter utódai egyre több világi hatalomra is szert tettek Közép-Itáliában. III. (Kis) Pippin frank király biztosította II. István pápának 756-ban azt a nagy területű birtokadományt – amit aztán utódja és fia, I. (Nagy) Károly tovább gyarapított –, amely a pápai államot megalapozta. Az érett középkori időszakra Itália egyik tekintélyesebb államává és politikai tényezőjévé vált az egyházi állam.
A francia forradalom éveiben a franciák elfoglalták Rómát, s előbb köztársaságot kiáltottak ki ott, majd az államuk részévé tették.
Napóleon szimbolikus politikai kommunikációjában és dinasztikus terveiben is szerepet szánt a pápai székhelynek. Már császárként ugyanis létrehozta a tényleges hatalommal nem járó római királyi méltóságot, amelyet hagyományosan a császári Franciaország trónörököse címének szánt (ahogy az Egyesült Királyságban ez a walesi hercegi cím). Ezért ezt először második feleségétől, Mária Lujza Habsburg főhercegnőtől (I. Ferenc magyar király, az utolsó német-római és az első osztrák császár lányától) született fiának, a fiatalon elhunyt II. Napóleonnak adományozta – aki később, apja bukása után Bécsben nevelkedett és a Ferenc reichstadti herceg nevet viselte.
A napóleoni háborúk korszakát lezáró bécsi kongresszus (1814–15) visszaállította a pápai állam területét, amely több mint negyvenegyezer négyzetkilométer volt, lakosainak száma pedig meghaladta a 3,1 milliót. Az 1848-as európai forradalmi hullám végigsöpört Itálián is, és minden korábbinál nagyobb lendületet adott az olasz egységmozgalomnak, ezzel egy időben Rómában ismét köztársaságot alapítottak, a pápa pedig kénytelen volt elmenekülni. 1849-ben Franciaország csapatokat küldött a pápai állam biztosítására, így egy év múlva az egyházfő visszatérhetett a székhelyére. 1861-ben létrejött a szárd–piemonti uralkodócsalád, a Savoyai-ház vezetésével az – egyházi állam területe kivételével – egységes Olasz Királyság, amelynek Firenze lett a fővárosa, a cél azonban Róma megszerzése és fővárossá tétele volt.
