A néhány évtizede Szlovákia néven önálló államisággal bíró Felvidék második legnagyobb városa Kassa. A maga közel 230.000 lakosával Kárpát medencei szinten is a legnagyobbak közé tartozik, a fővárosokat leszámítva csak Újvidék, Kolozsvár, Temesvár és Brassó előzi meg. Ennek megfelelően vendéglátó-kultúrája is pezsgő, bár elszomorító, hogy a Covid elleni drasztikus és irracionális szlovák védekezés (volt idő, amikor érvényes negatív teszt nélkül kenyérért sem lehetett elmenni a sarokig) alaposan megrostálta az éttermeket és bárokat. Midőn kassai gasztro-túránkat terveztem blogokon s különféle portálokon keresgéltem a legjobb helyeket, köztük főként a sörre összpontosítókat. Az egymástól független, objektívnek tűnő források által a legjobbak közé sorolt egységek közül kettő is bezárt, a csúcssörözőként jegyzett Zil Verne, és a Dva dve borbár. De emellett a magyar évszázadokról mesélő történelmi belváros utcáit végigjárva több, mint féltucat bizalomgerjesztő portájú, bezárt helyet számoltunk össze.

Szerencsére ellenkező irányú folyamat is zajlik, nyitottak vadonatúj egységek is, nem egyszer egy másik helyén. Ezek közé tartozik a kapuit tavaly októberben kitáró Márai bisztró. A vendéglátóegységnek otthont adó épületről a felvidek.ma portálon nem kisebb szaktekintély, mint Balassa Zoltán helytörténész, egyetemi tanár mesélt a bisztró megnyitása kapcsán írott értekezésében.

Idézem: „egykor a híres Megay cukrászda működött az épületnek ezen a részén, majd a Carpano. Kultikus hely lett. Ide járt kávézni Havasi Péter újságíró, aki akkor az épület emeletén dolgozott. Roskoványi István festőművész inkább nemesebb italokat kedvelt. Ő sem lakott messze. Lukács József régésztechnikus feleségével együtt kávézgatott déltájban. Jaszusch Elek, a neves festőművész testvére, néha beugrott Szaszák György újságíró, Kravec Tibor építésztechnikus rendszeresen. Karol Pohánka „Apík”, a jós kicsit távolabb foglalt helyet, nem tartozott asztaltársaságunkhoz. Zenészek, szakácsok és sokan mások itt beszélgettek. A közeli színház alkalmazottai is be-beültek egy feketelevesre. (…) Majchert Miki főpincér Horthy keresztfia volt. (…)

Az emeleten a Járási Népművelési Központ működött. Aki ismerte a dörgést, át tudott menni az épület udvarán a Mészáros utcába.

Állítólag Márai Sándor a Megay cukrászdában ismerkedett meg Matzner Lolával, későbbi feleségével, de ez inkább családi legenda.

Ide járt Skultéty Csaba író is, aki Ambrus Márton néven dolgozott a Szabad Európa Rádióban Radványi Géza filmrendező feleségével, Tasnády Fekete Mária színésznővel, egykori szépségkirálynővel.

Az épület tulajdonosa volt gr. Csáky Tivadar, aki Déryné kedvese lett. 1848-49-ben laktak benne honvéd- és császári tisztek, magyarok, németek, lengyelek és oroszok. Görgey tisztjei, Georg Heinrich Ramberg császári altábornagy, Henryk Dembiński honvéd altábornagy, Ivan Fjodorovics Paskevics Erivanszkij orosz főparancsnok, tábornagy, Zichy Ferenc muszkavezető…” Azt már inkább kihagyom a citátumból, hogy a szerző mennyire felháborodott azon, hogy a szerinte rideg és steril beltér nem idézi kellően a „gazdag múltat” s hogy bisztróként határozták meg az egység műfaját.

Tisztelve a tanár úr nemes indulatú felháborodását, a magam részéről kifejezetten örvendetesnek tartom, a magyar alkotóerő által életre hívott, de ma már elenyésző magyar lakosságú gyönyörű város főtérnek is nevezhető főutcáján működik egy színvonalas bisztró, mely nevében Kassa nagy szülöttjének, egyik legnagyobb XX. századi írónknak állít emléket, ahol akad felszolgáló, aki beszéli a nyelvünket, s melynek falát magyar szó (is) ékíti. A kávézó részlegben magyar nyelven írták fehér krétával fekete táblára, azt a sokat idézett bölcsességet, hogy „a kávé nem old meg mindent, de segít megtalálni a megoldást.”

Ami pedig a bisztró megnevezést illeti, ez kategória ma már nem azt jelenti, hogy „gyorsan kapjunk be valamit és azután rohanjunk tovább”, mint írja a szerző, a bisztró műfajnak a „gasztroforradalom” tekintélyt és presztízst adott. Az egyik legnépszerűbb, Michelin ajánlással is rendelkező magyar bisztró honlapján többek között ez olvasható: „ezek a helyszínek otthonos légkörükről, barátságos kiszolgálásról, valamint klasszikus, általában francia vonásokkal megspékelt fogásaikról ismertek”, de érdemes elolvasni a bisztró-műfajról szóló teljes értekezést.

A beltér egyébként megnyerő, otthonos, a dekorációban magyar könyvek is helyet kaptak. A honlap három nyelvű, szlovák, magyar és angol, külön kiemelném, hogy a kezdőoldal „about us” magyar verziója egy kedves Márai parafrázissal így szól: „Egy polgári bisztró vallomásai”.

Hagyományos magyar konyhát visznek, az átlagnál magasabb szinten, igényes tálalással és itt-ott kisebb csavarokkal. A méltán népszerű klasszikus fogásaink mellett nemzetközi ételeket is étlapon tartanak, s bevették a választékba a mifelénk sztrapacska néven ismert haluskát is.

Kínálnak többek között szegedi gulyáslevest, palóclevest, csirkepaprikást galuskával, fogast Gundel módra, mangalicatarját fondant burgonyával, kelkáposzta velouté-val és fordos kel chips-szel, szarvast vadasan zsemle-tallérral, Eszterházy és Szatmáry szilva tortát. (Az ipszilonnal írott Szatmáry szilvának nem leltem nyomát a világhálón, de nem bátorkodtam módosítani az étlap ortográfiáját.)

Nem hiányzik a desszertek közül a Márai palacsinta sem, amiről úgy tartják, hogy a Gundel palacsinta elődje volt, eredetét illetően van némi divergencia a források között, minden esetre érdemes elolvasni Csíki Sándor összefoglalóját, aki egyébként a „Márai-eredet” mellett teszi le a garast.

Az italkínálat igényes, mintegy harminc kitűnő bort tartanak, melyek elsöprő többségét decire is kimérik. Nagy részük a legjobb felvidéki magyar termelőktől, illetve tokaji pincészetektől való. A sörválaszték miatt sem kell szégyenkezniük, hatféle különböző stílusú, minőségi sört tartanak a csapon levő 12-es Buchvaldtól (a felvidéki nemzettársainkat számítva a Kárpát medencei sörivók jellemzően nem tartják számon, hogy a fok a nem alkoholfokot jelent északi területeinken, hanem Balling-fokot) a rozsnyói Kaltenecker Brokátján át a Brewdog legendás Punk IPÁ-jáig. Prémium italokat találunk a tömények között is, legyen szó tequiláról, whiskyről vagy rumról. Pálinkákat a csúcs-szegmenst képviselő hegykői Egycsepp főzde szállít nekik.

Az ötletesen és szépen tálalt hortobágyi rétes lényegében palacsinta, a késsel vagdalt töltelék jó ízű, akárcsak a mellé adott mártás.

A kacsamájbonbon esetében felfokozta a várakozásomat a műfajban kóstolt néhány korábbi produkció, melyek közül kettőt említenék. Mindkettőt Wolf András jegyzi, egyiket az első Gault Millau étteremkalauz bemutatóján ízlelhettem meg, másikat a Salon étteremben. Utóbbi nem volt ugyan klasszikus bonbon, de a pazar fehércsokis burok révén mégiscsak ideillik. (Egyébként a „Made in Hungary” kezdeményezés keretében kínálták aszúval kísérve.) A Márai-változatot sem formázták bonbonszerűre, de nem ez volt vele a probléma, hanem, hogy nem hízott májból készült. Igaz, ezt nem is ígérik, de a vendég mégiscsak arra számít. Emellett csokiburok is túl vastag, az egész úgy, ahogy van, látványos, meglepetésszerű, de ízre nem meggyőző.

Valahogy az asztalunkon kötött ki egy haluska is, bár nem kértük, a gikszert hamar korrigálták, fotót azért készítettünk erről is. A halászlé jó ízű, állaga is megnyerő, a halnak jó a tartása. 

A Rákóczi túrós-átirat szemre, ízre, állagra egyaránt kiváló, külön kiemelném a mellé adott kifogástalan, természetes ízű, selymes epermártást.

Szintén eper üdítette az ízletes, szaftos, valódi tejszínhabbal és intenzív ízű csokimártással tálalt somlói galuskát is.

Mindent egybevetve a Márai bisztró egyik legjobb kassai élményünk volt a jelzett hiba dacára. Még akkor is, ha csak a gasztronómiai oldalát nézzük. Ha az érzelmit is, akkor a dobogó legfelső fokán a helye.