HELYES SZOCIALISTA SZABADIDŐS SZOKÁSOK

A Budapest Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1984-ben hozott határozata hemzsegett a korabeli szokásos lózungoktól, mégis érdemes felidézni belőle egy részletet, mert sokat elárul abból, mire is akarták használni az elvtársak a Petőfi Csarnokot: „Az intézmény célja, hogy működésével elősegítse az ifjúság világnézeti, politikai, esztétikai nevelését, műveltségének fejlesztését, kulturált körülmények közötti szórakoztatását, testedzését.” A helyes szocialista szabadidős szokások kialakításában várták tehát a PeCsa aktív közreműködését, és itt sem bízták a véletlenre az ügyet a pártapparatcsikok, így a KISZ Budapesti Bizottságától elvárás volt, hogy némileg belefolyjon az éves rendezvényterv kialakításába.

Hiába tehát az olvadás és az enyhülő diktatúra, a pártállam óvó szemét mégis rajta tartotta a fiatalok szórakozásán. Célközönségük a tizenéves korosztály volt, mert őket még jobban lehetett befolyásolni, mint a huszonéveseket, és ebbe a „nemes” vállalkozásba a KISZ-en kívül alkalomadtán a szakszervezeteket és további állami szerveket is be kívántak vonni. Egy picit demokráciásdit is játszott a hatalom, amikor a Petőfi Csarnok építészeti kialakítása előtti egyik műszaki tanácskozásukra a szakértőkön kívül néhány zenészt is meghívtak. Az ezen résztvevő Kemény Győző, a Bojtorján együttes vezetője maliciózusan és realistán látva a helyzetet meg is jegyezte: „Nehezen elképzelhetőnek tartottuk, hogy a zenészek bármilyen szinten beleszólhattak volna a műszaki tervezés folyamatába, ez inkább csak gesztus volt, hogy érezzük, még ezekről a fejleményekről is megismerhetünk részleteket.”

A létesítendő intézmény első számú fenntartója a fővárosi tanács művelődési főosztálya lett, de a KISZ és a Közlekedési Múzeum is hozzájárult a költségeihez. Az 1984 őszétől 1985 tavaszáig tartó időszakot az alkalmazottak hőskorszakként élték meg, amikor még az építkezések, átalakítások zajlottak. Igazgatóvá Lehel Lászlót nevezték ki, a rockkoncertek szervezésével pedig Nagy Ákost bízták meg, aki korábban a csepeli Rideg Sándor Művelődési Házban látott el hasonló funkciót. Az átadást a magyar szocialista állam egyik legfontosabb ünnepére, 1985. április 4-re – a felszabadulásnak hazudott szovjet megszállás negyvenedik évfordulójára – tették, ám ez még csak egy szűk körű rendezvény volt, amin maga Kádár János is tiszteletét tette, illetve a párt- és állami vezetés több potentátja, mások mellett Maróthy László, a KISZ KB 1973 és 1980 közötti első titkára, aki akkor miniszterelnök-helyettes volt, valamint a KISZ KB aktuális első titkára, Hámori Csaba. Az igazi kapunyitás 1985. április 27-én következett be, amikor a Karthago együttes adott koncertet. A sors furcsa fintora, hogy ez a zenekar itt játszott utoljára átmeneti leállásuk előtt, majd amikor a PeCsa az ötéves évfordulóját ünnepelte, 1990-ben ennek kedvéért is újra összeálltak, és nézőcsúcsot döntöttek. 7800-an voltak rájuk kíváncsiak a szabadtéri színpadon, amit sem előtte, sem később nem tudott utánuk csinálni senki. A PeCsa egyébként a szabadtéri színpadára 6500, a belső térben pedig 2500 ember beengedésére kapott engedélyt.

KÖZÖSSÉGFORMÁLÓ ERŐ A ZENÉSZEK SZÁMÁRA

Szigeti Ferenc, az együttes vezetője a PeCsa megnyitására és az ottani hangulatra így emlékszik: „A koncert nagy sikerrel zajlott le, ahol előadtuk azokat a számainkat, amiket a közönség már kívülről fújt. Ezek közül néhány: Lépd át a múltat!, Apáink útján, Áruló, Rekviem, A pénz, Senki lánya, Barátok nélkül. A Petőfi Csarnok akkori rendező gárdájával nagyon jól együtt tudtunk működni, de sajnos elég rossz akusztikája volt a nagyteremnek, ahol mi játszottunk, annak ellenére, hogy javítgattak rajta különböző berendezési tárgyakkal. Nem volt jó érzés azzal a tudattal színpadra állni, hogy fogalmunk sem volt róla, mikor leszünk így újra együtt, s a helyzet pikantériáját csak fokozta, hogy ez az alkalom éppen a Petőfi Csarnok első koncertje volt. Mindenesetre ott jelentettük be a közönségnek, hogy egy darabig nem látnak majd minket együtt a színpadon, és az újságokkal is közöltem, hogy átmenetileg nem játszunk tovább. A hely közösségformáló erő volt a zenészek számára, sokat találkoztunk itt esténként, megnéztük egymás koncertjeit. Még az is előfordult, hogy Som Lajossal, Komár Lászlóval és Benkő Lászlóval együtt léptünk fel modellként egy divatbemutatón; konkrét dramaturgia szerint, kifutón viseltük a ruhákat. A KISZ vezetői úgy gondolták, hogy amíg gazdaságosan működik a hely, addig nem szólnak bele a mindennapi életébe, és mivel a nagy bevételeket hozó koncerteken kívül népszerűek voltak a klubjai is, így békén hagyták őket. Persze az állambiztonság ifjúságvédelmi osztályának alkalmazottai ott voltak a rendezvényeken, de nekünk nem volt összeütközésünk velük.”

NEM BESÚGÁS, HANEM HIVATALOS KAPCSOLAT

A koncertszervezőket és magukat a rendezvényeket az állambiztonság komoly erőkkel megfigyelte, de legtöbbször hagyták, hogy új műfajokat is kipróbáljanak, így rendezhettek egyebek mellett kortárs táncos-zenés színházat, a nyugati, főleg amerikai avantgárd művészek pedig nagy érdeklődéssel figyelték a Kádár-rendszer végóráiban, milyen kultúrpolitikai változások történnek Magyarországon, amelyek a Petőfi Csarnok programjain is érezhetők voltak. A nyugati művészek akár kevesebb gázsiért is elvállalták a fellépéseket, mert érdekelték őket a társadalmi-politikai változások. A német énekes Nico 1985-ben nagy sikerű koncertet adott, ahogy John Louri amerikai szólista, zongorista is. A Test Department látványos, színház jellegű, videovetítéssel tarkított koncertet adott, Hobo pedig meghívta a Petőfi Csarnokba a kultikus jelenségnek számító Allen Ginsberget. Nádor Katalin, a PeCsa egyik osztályvezetője szerint ezek az előadások nem szúrták a felettes szervek szemét, annak ellenére, hogy a nyugati világból jöttek. Ahogy fogalmazott: „Mi a ’tűrt’ kategóriába tartoztunk, és a hatalom úgy látta, hogy jobb, ha a fiatalok egy helyen koncentrálódva szórakoznak, mintha külön-külön kis klubokban tették volna mindezt, így ugyanis könnyebb volt őket ellenőrizni. Nálunk mindig volt III/III-as ügynök, amikor 1991-től igazgatóhelyettes lettem, elődömről később kiderült, hogy III/III-as ügynök volt. Az igazgatónak kellett hivatalosan is jelentenie az állambiztonságnak, de az nem besúgás volt, hanem úgynevezett hivatalos kapcsolat. Tehát aki ezt a posztot elvállalta, az egyúttal azt is belátta, hogy ezzel a munkakörrel ez is jár. Nekem osztályvezetőként nem kellett ilyet tennem.”

Az viszont immáron művelődéstörténeti tény, hogy a PeCsa vezetőségének kérésre le kellett adnia a koncerteken elhangzó dalok szövegeit a Fővárosi Tanácsnak, s ez az állandó pártállami ellenőrzés magában hordozta a konfliktusok lehetőségét. Amikor például a Vágtázó Halottkémek (VHK) léptek fel a Petőfi Csarnokban, akkor Nádor Katalin mellé odatelepítették a Fővárosi Tanács Közművelődési Főosztályának vezetőjét, bizonyos Kiss Lajost, akinek a felettesei szóltak, hogy ezt a koncertet meg kell néznie, mert problémásnak ígérkezik. A PeCsa osztályvezetőjének pedig az lett a feladata, hogy szájbarágó módon elmagyarázza neki, mint egy tanórán, hogy mi is zajlik éppen a színpadon. Ez nyilvánvalóan nehéz feladat volt, mert egy VHK-koncertet kommentálni meglehetősen reménytelen vállalkozás. Kiss Lajos pedig csak azt tudta jelenteni a feletteseinek, hogy eksztázisban üvölt az énekes, fel és alá rohangál, társaival együtt veri a dobokat, de egyébként a szövegeket nem lehet érteni.

„VIRÁGOZZÉK MINDEN VIRÁG”

Még a megnyitás évében, 1985 júliusában más furcsa nevű formációk is hallathatták a hangjukat a PeCsa színpadán a „virágozzék minden virág” elve alapján, így az Extreme Music ’85 elnevezésű fesztiválon mások mellett elhúzta a hallgatóság nótáját Waszlawik „Gazember” László, Nagy Feró, az Art Deco, a FeLugossy Dojo Balett és a Bernáth (y) Station Group. A nagy külföldi koncerteknek az intézmény csak a helyszínt biztosította, de nem foglalkozhattak a nyugati előadók Magyarországra szervezésével. A helyszín biztosításáért bérleti díjat kértek, a szervezőé pedig a jegybevétel volt, tehát ő vállalta a kockázatot. A külföldieket a kezdet kezdetén Hegedűs László vitte a Petőfi Csarnokba, neki eleve jó „szocialista kapcsolatai” voltak, mindemellett pedig üzletemberként fogta fel a zenekarok menedzselését. Ő kapta meg elsőként a jogot a pártállamban arra, hogy külföldi zenekarokkal kössön szerződést magyarországi helyszínekre.

A Petőfi Csarnok első egy éves működése meghozta a Kádár-rendszer számára a várt eredményeket: a tinédzserek tódultak az intézménybe, így a kellő bevétel biztosított volt. A Csillagfény diszkó már 1985 májusától működött, gomba módra alakultak a fan klubok, és zsúfolt házak előtt játszottak a zenekarok is, miközben minden lépésüket ellenőrizni tudták a belügyi szervek. 1986 májusában Köpeczi Béla művelődési miniszter az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának írt tájékoztató jelentésében, amely a szórakozás és szórakoztatás tartalmi és szervezeti kérdéseiről tartott 1986. június 24-i ülést készítette elő, nem fukarkodott a dicsérettel: „A szórakozás és szórakoztatás különböző szféráiban egyrészt a változó igények hatására, másrészt a megtett intézkedések eredményeként, harmadrészt a gazdasági érdekeltség következtében több új, illetve részben új kezdeményezés született. Ezek között külön ki kell emelni (…) az országos rendező szervek körének további bővülését. Ezek eredménye néhány kiemelkedő kezdeményezés és produkció, például a Petőfi Csarnok programjai”.