Őze Áron Hamlear című színdarabjának végén mindenki meghal – mondjuk Shakespeare-adaptáció esetén mindez nem olyan meglepő –, csupán Bánk bán éli túl az ármányt (ő nem is shakespeare-i hős). Úgy tűnik, Bánk bán az egyetlen életképes politikusalkat, mert a Nyugat túl gyenge lett, bizonytalan, saját értékeit, erkölcsét oly mértékig relativizálta, hogy az egyenes út a pusztulásba. Rettentően kritikus ez a színdarab, mert nem azt mondja, hogy valamiféle külső erő fogja elpusztítani a nyugati kultúrát, hanem inkább azt, hogy önmagát teszi hidegre. A Hamlear egy pimasz színdarab, szójátékok révén kiforgat mindent, amit csak lehet, majd felmutatja, itt van, kedves néző, kezdj vele, amit csak akarsz. A dolgok kiforgatva, fonákjukról nézve sokszor még inkább ráébreszthetnek értékükre. Itt van mindjárt a szeretet kérdése. Ebben a színdarabban nemcsak az a helyzet, hogy a Bánk bánon kívül senki, de tényleg senki nem szimpatikus, sőt kifejezetten ellenszenves itt mindenki, hanem az is a helyzet, hogy egy szeretet nélküli pokoli világot ábrázol. Talán még nem a világunk tükre, de az biztos, hogy erre zötyög a szekér.
 

Shakespeare nemcsak temérdek színdarabot írt, hanem színházat is csinált. Őze Áron rendezésében az a legszórakoztatóbb, hogy itt is színházat csinálnak. Színházcsinálás folyik a színházcsináláson belül. Kinevettetik kicsit a színházcsinálást magát is, hiszen magukat bármikor kigúnyolják, ha kell. Bármelyik színész egyetlen ujjával maga felé tudja irányítani a reflektort, vagy másként mondva: bármelyik színész bármikor magára tudja irányítani a fényt, a figyelmet, és talán ez az egyik legfontosabb mondanivaló, hogy amikor kilép valaki a fénybe, akkor van-e mit mondania bárkinek is. Kellene hogy legyen.

Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba nemcsak három színdarabból merített, hanem temérdek irodalmi műre utal, a színdarab mélyrétegeit, utalási rendszerét, asszociációs hálóját az érti igazán, aki az anyatejjel is már irodalmat vett magához. 

Hamlet még túl fia­tal, túl kamasz ahhoz, hogy bármit is igazán megértsen a világ dolgaiból, Lear pedig túl öreg és kiszolgáltatott ahhoz, hogy bármire is hatással lehessen. 

Nemcsak a brit, hanem a dán trón is megy ebben a színdarabban a levesbe, mert az új uralkodói nemzedéknek nincsen se tartása, se stílusa, se értékrendje, sokszor a nők veszik át az irányítást, de azok meg, érzéseiktől vezérelve, mindent elpusztítanak maguk körül.
A nyugati, egyre gyengébb világgal szemben Őze Áron megmutatja a keleti kultúra és civilizáció erejét. Az egyik leghangsúlyosabb tény a színdarabban, hogy csak Bánk bán fürdik, neki tiszta a teste és tiszta a lelke, próbál tisztán látni és gondolkodni. A férfias erőt is Bánk bán képviseli, hogy mást ne mondjunk, úgy csavarja ki Hamlet kezéből a kést minden alkalommal, amikor az kirántja, mintha csak egy átadásra váró levelet venne ki belőle.

A Nyugat udvari bolondként látná szívesen a keleti embert és kultúrát; jellemző vicces szójáték mélységesen szomorú tartalommal: ha udvari bolond vagy, akkor ­miért nem vagy az udvaron? De ebből is jól jön ki Bánk bán, mert – mint tudjuk – az udvari bolond szokta megmondani az igazat. Itt pedig az igazság nem más, mint hogy egy szeretet nélküli elpuhult világot teremtett magának a Nyugat, ahol szex van és nem szerelmeskedés, egyén van és nem közösség, ahol viszály tépi szét a családot, ahol tombol a mérhetetlen önzőség, a kisstílű akarnokság. 

Az ember úgy jön ki erről a színdarabról, hogy azt mondja: a magyarok biztosan túl fogják élni a Nyugat alkonyát.

 Itt is csak Bánk bán tudja, hogy nem babra megy a játék.