– Gyerekkoromtól kezdve rendszeresen rajzoltam. Volt, hogy egy egész nyarat töltöttem azzal, hogy a húgomnak és az unokatestvéreimnek kivágóbabákat rajzoltam teljes ruhatárral. A Kossuth Zsuzsa gimnazistájaként a művészettörténet-tanárom mikor meglátta a rajzaimat, azt mondta, én a képző- vagy az iparművészeti főiskolára fogok járni. Ekkor kezdtem el gondolkodni a művészeti pályán. Mielőtt 1963-ban felvettek volna az Iparművészeti Főiskolára, elvégeztem a kirakatrendezői iskolát. Főiskolás éveim alatt Gerzson Páltól és Eigel Istvántól tanulhattam. Rengeteget rajzoltunk alakos képeket, aktot, csendéletet, ami mind segítette a későbbi sikereimet. Specializációként azért választottam a ruhatervezést, mivel az összefogja az összes textilágazatot.

– Miután végzett, mennyire volt nehéz a Kádár-rendszerben tervezőként boldogulni?

– Az akkori felfogás szerint a tervező nem számított senkinek. Tizenhárom évig dolgoztam vállalati tervezőként, ahol mesterségesen alacsony bért kaptunk, és még alkotói nap sem járt. Mikor kikerültem Párizsba, akkor láttam, hogy külföldön a tervező irányít mindent a rajzolástól a szabászaton át a bemutatózene összeállításáig. Erre Magyarországon akkoriban nem volt lehetőség, ezért nagyon sokat dolgoztam grafikusként, plakátokat, csomagolásokat, meghívókat készítettem külföldi megrendelőknek. Emellett pályázatokon indultam 1974-től. Tíz év alatt 37 díjat gyűjtöttem, és négy Aranygyűszű díjat is.

– Ezeknek volt köszönhető a Cardin-megbízás?

– Cardin mester – szerette, ha így szólítják – nemcsak szabásvonalaiban volt innovatív, hanem üzleti gondolkodásában is. Nem csupán ruhákat készített, de sikeres étterem- és szállodaláncot, kulturális központot is üzemeltetett. Franciaországon kívül is szeretett volna elismert lenni, így kereste meg többek között a magyar követséget, hogy ajánljanak neki tervezőket, akik licenctulajdonosként el tudnák készíteni a magyar Cardin-kollekciót. Három tervezőt is elutasított, amikor valakinek eszébe jutott a nevem. 1982 őszén behívtak a Hungarotexbe, hogy van-e útlevelem, mert három nap múlva utazom Párizsba. Teljesen megdöbbentem. Kinn találkoztam a mesterrel, mutattam neki néhány grafikát, mire megfogta a kezem, és csak annyit mondott: „Bon” (rendben van). Ezután kellett létrehozni olyan kollekciót, amely egyszerre felelt meg a Cardin-ház minőségi követelményeinek és a magyar igényeknek. Az első kollekciót elkapkodták a körúti üzletből és a vidéki butikokból is.

– Hogyan jöttek létre ezek a kollekciók?

– A mester és a licencigazgató minden egyes darabot végignézett. Évente kétszer utaztam Párizsba, hogy megnézzem az eredeti Cardin haute couture (exkluzív, egyedi gyártású) bemutatókat. A bemutató után a kollekciókat átvitték az Élysée-palota melletti Cardin-házba, ahol kiválogathattam, hogy az haute couture ötletparádéjából mi az, ami prêt-á-porter (hétköznapi divatot képviselő darabok) és tömegkonfekció formában is működhet. Rajzoltam, adaptáltam, egyszerűsítettem, és a következő prêt-á-porter már a Cardin-tervezés alapján készült. Óriási sikere volt a hazai alapanyagokból, hazai szakemberek által készített bőráruknak, kesztyűknek, ezekből a mester is vitt a párizsi nagy bemutatókra.

– Sajnálja, hogy a rendszerváltással a Cardin-érának leáldozott?

–A licencszerződés 1991-ben járt le, utána még három évig dolgoztam a céggel, személyesen kaptam meg a licencjogot. Azonban a privatizáció és a kelet-európai átrendeződések miatt egyrészt elveszett az eladói tér, másrészt a jogeladások nyomán egy idő után csak dzsörzéruhákat készíthettem, így eladtam a licencet. Ám a Cardin-együttműködésnek köszönhetően keresett meg az Yves Saint Laurent, a Givenchy, a Guy Laroche, a Ted Lapidus. Ezek az együttműködések különféle okok miatt szűntek meg. Ted Lapidus ingek ugyan a mai napig kaphatók Magyarországon, de azért nem exportálunk Kazahsztánba például, mert az odaút alatt több kollekcióm is eltűnt. Az ötödik kollekció után nem vállaltam több megbízást.

A nehézségeknek néha volt szerencsés eredményük is. A licenc minőségét minden márka rendkívüli módon ellenőrizte. Egyszer előfordult, hogy poliészter Guy Laroche nyakkendők kerültek a butikokba. Azonnal visszavontuk a termékeket, de nagyon nehezen tudtuk elmagyarázni a licencigazgatónak, hogy nem tudtunk a minőségrontásról. Guy Laroche irodaházának földszintjén beszállt mellém Alain Delon. A francia liftek igen lassúak, így mire felértünk az igazgatóságra, Delon megbízott, hogy tervezzek neki ingeket. Teljesen szabad kezet kaptam, azt mondta: „Ha maga megfelel Pierre Cardinnek, Guy Laroche-­nak, akkor nekem is jó lesz.” Az ingtervezés komoly szakmaiságot követel, mindegyik márkának saját karaktert kell adni. A Pierre Cardin üzleti viselet, a Guy Laroche játékosabb, a saját márkám, a Jacqueline Tanko nagyon sportos, az Alain Delon ingek pedig az elegáns középréteget célozzák a kék legszebb árnyalataival. Ezeket megtervezni hatalmas munka.

– Nem gondolkodott azon, hogy a piacgazdasági átállás nehézségei elől kiköltözzön Párizsba tervezni?

– Még a 80-as években Cardin úr szerette volna, ha egy japán és egy olasz alkalmazottja mellett én lettem volna a harmadik vezető tervező, ám ezt az akkori rendszer nem engedte, én pedig nem akartam disszidálni. Nem akartam, hogy meghurcolják a családomat. A német Cardin-kollekciót sem tervezhettem. Mikor a németek megkapták a licencet, nem sikerült jó kollekciót tervezniük, ezért megkerestek. Az első német kollekció után szerették volna, ha minden fél évben ott töltök hat-nyolc napot, hogy megtervezzem a német Cardin darabokat, ám a rendszer ezt sem engedte. A határok megnyitásával a családom miatt nem vállalhattam, hogy kiköltözöm. Akkoriban a tervezők 15 ezer frank körül kerestek, amiből adózni kellett, lakást fizetni, ez pedig egy család fenntartására, a gyerekek taníttatására nem elég. Volt olyan kollégám, aki kiment, és szinte éhezett. Haza is jött.

– Mit csinált helyette?

– Az haute couture technológiáját átvittem a formaruha-tervezésbe. Az első Malév-kollek­ciót­ még Cardin úrral kellett jóváhagyatni, a második viszont már kilencven százalékban az én tervezésem volt. A kondenzcsík, a szárny­motívum mind az én szüleményem. A következő évtizedekben számos cég formaruháit terveztem, a mai napig kérnek fel hasonló munkákra. Az elmúlt években a népművészet felé fordultam. Mindig lenyűgözött, hogy Magyarországon milyen gazdag népművészeti kultúra van, szinte minden falu más motívummal rendelkezik. Svéd, angol kollégák többször jöttek hozzám, hogy dicsérjék a csodás örökséget a svéd harisnyakötéssel vagy a brit skót szoknyával összehasonlítva.

– Viszonylag kevés hazai tervező nyúl a népművészethez. Ez is oka lehet, hogy a magyar divatot nem ismerik el külföldön?

– A magyar divat már a nyolcvanas években is nagy lemaradásban volt. Hozzánk csak a prêt-á-porter jutott el, azt próbálta másolni a hazai divatipar. Amikor a Cardin-ház licencigazgatója itt járt, meg is jegyezte, hogy milyen furcsák a magyarok, mert a kirakatokban hol egy kis Balmaint­ lát, hol egy kis Diort, de egységes magyar stílus nincs. Én viszont első kézből láthattam, hogy néz ki a párizsi haute couture. Sajnos ez a lemaradás ma is sokszor fennáll. Hiába nyitottabb a világ, a fiatal tervezők sokszor abból élnek, hogy lemásolják valamelyik divatlap vonalait. A hazai kiviteli technika pedig gyakran borzalmas. Nem tanulják meg a tervezők, mit jelent az haute couture igényessége, hanem rákényszerülnek a tömegkonfekciós kivitelre. Külföldön ezt nem fogadják el. Az oktatás sajnos nem helyez elég hangsúlyt a rajzolásra, ami mindennek az alapja lenne.

A XXI. század új technológiákat kíván, de jó lenne nem elfelejteni azokat a tanítási formulákat, amelyeknek köszönhetően az Iparművészeti Főiskola a világ legjobbjai között volt. Ma ötszázvalahányadik. Fontos lenne figyelembe venni, hogy valaki attól, hogy elvégez egy egyetemi kurzust, esetleg van néhány terve, még nem ismeri a saját stílusát. Ahhoz éveknek kell eltelni, és három-négyezer tervnek kikerülnie a keze közül. Nem véletlen, hogy a nagynevű külföldi tervezők negyvenéves koruk előtt ritkán állnak saját névvel a közönség elé, előtte valamelyik nagy divatháznál tanulnak. Pierre Cardin is így tett. Amikor találkozom egy fiatal tervezővel, azt tanácsolom neki, fogja a portfólióját, és jelentkezzen Milánóba, Párizsba. Tanuljon. Így dolgoznak magyar dizájnerek például Guccinál. Amíg ez nincs meg, addig nehéz nemzetközileg felfuttatni magyar márkát. Itthon pedig egy üzlethelyiség fenntartása milliós nagyságrend, egy szezon kollekciója szintén. Ahhoz, hogy egy boltot megismertessünk a vevővel, három évre van szükség. A legtöbb tervezőnek viszont nincs ötven-nyolcvanmillió forintja, hogy kivárja ezt az időt, így vagy meg sem nyitja a boltját, vagy tönkremegy.

– Az inasévek lennének tehát a megoldás a hazai divat problémáira?

– Mindenképp fontosak. Emellett jó lenne egy magyar iparművészeti gyűjtemény. Az Iparművészeti Múzeum gyönyörű, de mint épület nem alkalmas ennek az örökségnek a bemutatására. Csodálom a Liget projektet, de hiányolom a múzeumok közül az iparművészeti közgyűjteményt. Ha ezek mind meglennének, ki lehetne vinni a tervezőket, és akár a régi Cardin-kapcsolataimat felhasználva bemutatni néhányukat a nemzetközi divatvilágnak. Nagyon szívesen vennék részt egy hasonló kezdeményezésben.