– Látva az időjárási előrejelzéseket, harmincfokos melegben tölti a karácsonyt?
– A harminc fok nagyjából stimmelhet majd, mára is ennyit mondtak, de haza tudok utazni az ünnepekre. Bár rekreációs órákat is tartok felnőtteknek, alapvetően gyerekekkel foglalkozom, és a munkarendem az iskolai tanításhoz igazodik. Így ha a gyerekeknek szünet van, akkor könnyebben megoldható, hogy szabadságot vegyek ki, és most nem lesz nálunk téli tábor – válaszolta Böczögő Dorina.

– Hogyan csöppent bele a dubaji életbe?
– Tavaly év végén úgy gondoltam, hogy új környezetre van szükségem. Az interneten egyszerűen beírtam a keresőbe a „Dubai” és a „gymnastics” szavakat, jó néhány tornaklubokat találtam, ezekhez elküldtem az önéletrajzomat, és a Flyhigh Fitness hálózattal megállapodtam. Hogy még érdekesebb legyen a sztori, ahol dolgozom, egy korábbi magyar válogatott tornász, Pásztor Ildikó a vezetőedző, erről azonban nekem előtte fogalmam sem volt. Mielőtt áprilisban megérkeztem ide, soha nem voltam Dubajban, de vonzott az itteni nyüzsgés, és azt azért tudtam, hogy mire számíthatok. A szomszédos Katarban többször is jártam világkupa-versenyen, Doha is az egyik kedvenc városom, így abban biztos voltam, hogy az arab világgal nem lesz gondom. Dubajban ráadásul sokkal szabadabb az élet, mint Katarban, és tényleg nagy a pezsgés. Volt már olyan órám gyerekekkel, hogy nyolcan voltunk a teremben, nyolc különböző országból. Persze vannak helyi tanítványaim is, akik magánórákra jönnek. Összességében nagyon jól érzem magam itt, és amúgy nemcsak edzéseket tartok, még én is edzek; azt még nem akarom kimondani, hogy már nem fogok tornázni. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy véglegesen elvágjam ezt a szálat.

– Egy dubaji lakosnak nem mondok újat azzal, hogy nívósabb szállodákban esténként olykor tornászok, akrobaták, ritmikus gimnasztikázók is adnak műsort, akik minden este máshol lépnek fel. Ez a lehetőség nem fordult meg a fejében?
– Ez még a jövő zenéje, de én is gondolkodom ilyesmin. Már csak azért is, mert lehet, hogy versenyszerűen már nem fogok tornázni, viszont így mégis közönség előtt léphetnék fel, és ez értelmet adna az edzéseknek is.

– Az hamar kiderült, hogy megszerette a tornát, hiszen annak idején már hétévesen kollégiumba került Békéscsabán, a magyar női torna akkori első számú központjában. Soha nem akart megszökni?
– Orosházi vagyok, és hétfőtől péntekig a kollégiumban laktam, csak hétvégenként voltam otthon. Nem tagadom, előfordult, hogy már szerdán könyörögtem anyunak, jöjjön értem, de nem ez volt a jellemző. Nem voltam túlságosan érzékeny gyerek, öten laktunk egy szobában, mind tornászok, és jól elvoltunk egymással, sokat játszottunk. A tinédzser éveimben pedig már kimondottan szerettem kollégista lenni.

Böczögő Dorina: Tizenhat évesen nyomasztó volt a pekingi olimpia

– Gyorsan felnőtt, hiszen tizenöt esztendősen már olimpiai kvótát szerzett, így a következő évben, 2008-ban ott lehetett a pekingi ötkarikás játékokon. Mennyire volt nyomasztó ilyen fiatalon az olimpia?
– Rettenetesen. Annak ellenére, hogy ugrásban a tizenkettedik helyen végeztem, ami nagyon jó eredmény volt, mégsem tudtam élvezni az olimpiát. Sokáig úgy nézett ki, hogy az egész magyar küldöttségben én leszek a legfiatalabb, aztán az úszó beelőzött, ám Pekingben úgy éreztem magam, mintha tizenhárom éves lennék. Békéscsabáról kerültem hirtelen Kínába, senkit nem ismertem, és amikor nem a saját versenyemen voltam, akkor a szobámban ültem egyedül.

A 16 éves „Dodó” szép gerendagyakorlat mutatott be Pekingben:

– Viszont ha négy évet ugrunk, 2012-ben, Londonban már nem ez volt a helyzet, ugye?
– Ott már nem. Soha nem felejtem el a férfi kézilabdázók negyeddöntős meccsét Izland ellen, amit egészen hihetetlen végjátékban nyertek meg a hosszabbításban, a pólósokat is láttam, amikor pedig lólengésben aranyérmes lett, örömömben sírtam a lelátón. Ennek az olimpiának csak az a szépséghibája, hogy ott viszont nekem nem sikerült olyan jól a verseny, ahogyan szerettem volna. Nagyon készültem, de túlságosan ráfeszültem.

A tornasport neves szaklapja is felfigyelt rá:

– Tulajdonképpen kuriózumnak is mondhatjuk, hogy a legjobb eredményeit már jócskán a húszon túl érte el: 2016-ban talajon megnyerte a challenge világkupa-sorozatot, 2020-ban Eb-bronzérmes lett a magyar csapattal, tavaly áprilisban pedig első magyar tornásznőként ugyancsak talajon szerenkénti világkupa-szériagyőztes lett. Holott az első komoly eredményét, ahogy említette, ugrásban érte el.
– A talajgyakorlatoknál óriási az edző szerepe abban, hogy a versenyzőjének a hozzá legjobban passzoló gyakorlatot, koreográfiát állítsa össze, amelyben minden mozdulatnak, de még annak is jelentősége van, hogy milyen az arcmimika. A zsűri előtt talajon a gyakorlatok jelentős részben szubjektív megítélés alá esnek, nem úgy, mint ugrásban. S amikor felkerültem Budapestre az MTK-hoz, Botyánszki Mariann nagyon ráérzett arra, miként kellene összeállítani a talajgyakorlatomat, a tavalyi világkupa-szériagyőzelmem háttérében ő áll. Mondhatjuk, hogy a pontozók megszerették a gyakorlatomat, amit egy idő múlva már álmomból felkelve is meg tudtam csinálni.

– Manapság újra nőies a női torna, a húsz éven felüliekre nem legyintenek, hogy ő már öreg. Ez önt is inspirálta?
– Mindenképpen. Nem olyan régen még valóban arról szólt a női torna, hogy tizenöt-tizenhat éves korukra már kiégették a lányokat, manapság viszont már nagyon erős alapokról felépítik őket. Egyre többen vannak olyanok is, akik komolyabb sérülés, hosszabb kihagyás, vagy akár később szülés után visszatérnek és eredményesek, kijutnak az olimpiára is. A sérülések esetében azt azért ki kell emelni, hogy az utóbbi tíz évben az orvostudomány, a rehabilitáció rengeteget fejlődött. Budapesten én is nagyon sokat köszönhettem a rehabosoknak, Laszák Lászlót és Maros Edét hadd említsem meg név szerint, évekig segítettek. És azt is kiemelném, hogy a Magyar Tornaszövetség kiválóan felszerelt rehabilitációs szobát alakított ki mindenféle regenerációs géppel, jégkamrával. Abban egyébként én nagyon szerencsés vagyok, hogy gyorsan regenerálódom, jó a genetikám, most is olyan a testem, mint húszévesen, akár még mindig tudnám folytatni a versenyszerű tornát is.

„Sajnálom, hogy nem tíz évvel később születtem”

– Ha visszanézve mérleget von, milyen az összkép?
– Sok a szép emlék, azonban lehettem volna még eredményesebb is. Igazából azt sajnálom, hogy nem tíz évvel később születtem. Bennem világéletemben nagy volt a versenyszellem, ám amikor kezdtem, nem voltak előttem olyan versenyzők, akik még többre sarkalltak volna. Amikor itthon könnyedén nyertem a versenyeket, beleszürkültem a közegbe és be kell látnom, elkényelmesedtem. Ha nincs olyan riválisod, aki dupla csavart ugrik, akkor te is megelégedsz a másfél csavarral, főleg akkor, ha azt se csinálja más. Ha most lehetnék húszéves, akkor viszont beleállnék a harcba a mostani fiatalokkal.

– Bár most megtalálta a helyét Dubajban, itthon nem dolgozna szívesen?
– Mindig úgy képzeltem, hogy a magyar tornasportban dolgozom majd, és amikor két éve még én lettem az összetett magyar bajnok és talajon is nyertem, már edzősködtem. Nagy álmom volt, hogy ha az MTK-nak lesz terme, akkor ott összeáll egy jó edzői csapat, és annak én is a tagja leszek. De sajnos a klubnak még mindig nincs tornaterme...

– A tokiói olimpia története volt, hogy napjaink legjobb tornásznője, az amerikai – aki már újra a régi, az idei világbajnokságon is tarolt – egy mentális blokk, a csavart ugrásoktól való félelem miatt visszalépett a versenyektől. Át tudta érezni a helyzetét?
– Nagyon is. Furcsa, kettős érzés, hogy szerettem a felemás korlátot, de a Pak szaltótól – a felső karfáról le az alsóra – mindig rettegtem, hiába csináltam meg hibátlanul akárhányszor. Olykor persze leestem, de mindig rögtön visszamentem a szerre, az eséstől soha nem féltem. Ugrásban pedig a Jurcsenko típusú ugrásoktól tartottam ugyanígy különösebb ok nélkül. És éppen ez a tornasport lényege, hogy nem maga az elem nehézsége okoz a problémát, hanem a mentális blokkok kezelése. Az ember önmagának sem tud rá magyarázatot adni, hogy valójában mitől is fél, én sem tudtam, és ezért nehéz az ilyen helyzeteket kezelni. Ez a gond a férfiaknál is előfordul, a nőknél azonban sokkal jellemzőbb. S annál persze nincs rosszabb érzés, ha valaki ugrásban fent van a levegőben két és fél méter magasan, és ott elbizonytalanodik, mert fogalma sincs, hogyan és hova érkezik majd le. Szóval, nagyon megértettem Simone Bilest.

Rengeteg a látnivaló, de leginkább a sivatag nyűgözi le

– A végére kanyarodjunk vissza Dubajhoz, ahol a világ legmagasabb felhőkarcolója, a 828 méter magas Burdzs Kalifa és a világ legnagyobb bevásárlóközpontja, a Dubai Mall mellett még temérdek látnivaló akad. Mi a fogta meg a leginkább?
– Nem a központban bérelek lakást, hanem a város szélén, mert itt azért jóval olcsóbb, és konkrétan már a sivatagban lakom. Egyébként itt is van egy nagy bevásárlóközpont, strand, három tenisz- és egy krikettpálya is. Mindezt azért mondom, mert már rengeteg helyre eljutottam itt, de leginkább a sivatag fogott meg, a homoknak itt egészen különleges színe van, olyan, mint a vörösréz. Az is meglepett, hogy a főút mentén sokszor végig autók, terepjárók állnak, a helyiek ide járnak ki kempingezni, kialakítanak maguknak egy-egy kis zugot fotelekkel, és a dűnéken megy a kvadozás, elképesztő a látvány. Bent a dűnék között pedig a naplemente semmihez sem foghatóan varázslatos.

FRISSÍTÉS!