Ma sem tudom, mi játszódhatott le akkor édesanyám kolléganőiben. A festői hetvenes évek derekán jártunk. A köztereken és a falakon lépten-nyomon történetem hősét lehetett látni. Róla és hasonló figurákról szóló dalok, versek, filmek mentek rádióban, tévében, ünnepségeken és az óvodákban is. Örülök, hogy ma már el lehet mesélni ezt a gyerekkori sztorit, mert amikor megesett, még olyan idők jártak, hogy nem sokan remélték volna, hogy lesznek még olyan idők is, amikor ezt már el lehet mesélni. Nyilván el lehetett volna mesélni akkor is, de mégis, micsoda különbség. 

Hiszen az ember nem nagyon szereti azt szeretni, akit muszáj szeretni. A körülöttünk lévő világ meg olyan, úgy van berendezve, hogy nem csak az elfogadást várja el, hanem az érzelmi azonosulás is követelmény. Nem elég az ukázt teljesíteni, szeretni is kell, aki az ukázt adja. Mert ha most még nem is lázadsz, előbb-utóbb biztosan fogsz, csak idő kérdése, amennyiben nincs meg az emocionális kötődés és az elfogadás. Őrült logika, és azt sem mondhatnánk, hogy nincs benne rendszer, még ha ez az őrült logika történetesen maga a rendszer. A rendszer, amiben élni kell.

Jobban mondva kellett, mai távlatból persze, és ez a kellett az emlékezet korlátai mellett, miként az én kis óvodai anekdotámnál is, jobbára az elmesélésre hagyatkozik most már. Mondhatni szerencsére, mert egyre kevesebben vannak, vagyunk, akiknek személyes tapasztalata lehet ezekből az időkből. Ezért is olyan fontosak azok a történetek, amelyek meg tudnak valamit őrizni belőle, mert feledésbe merülni hagyni hiba lenne. Bár sok mindenre nem emlékszünk vissza szívesen, az emlékezet aligha szórakozásra lett kitalálva, még ha nem is mond neki feltétlenül ellent. A történeteket szerencsére sokféleképpen lehet elmesélni, például humorral árnyalni a tragédiát, mint arra számos remek példát találhatni a magyar irodalomban Balassi Bálinttól Tandori Dezsőig. Ott vannak rögtön a ragyogó szatírák, mint például a Tóték, vagy a kommunizmus találó látlelete, A tanú.

S hogy egy pillanatra még visszakanyarodjak az imént említett óvodáskori sztorira (pontosabban megvilágítsam, miért is citáltam elő a jótékony feledés homályából, vagy csak találtam ki az egészet, hogy hatásosan felvezessem ezt a kis ismertetőt, a lényeg szempontjából nincs is jelentősége), Grendel szatírájában kísértetiesen hasonló jelenet köszön vissza, mikor az elbeszélő-főszereplő első konfliktusával néz szembe a közoktatásban. A protagonista a klasszikus kérdésre, miszerint „Mi leszel, ha nagy leszel?”, magától értetődően vágja rá kisgyerekként, hogy Lenin. Naná! Mi más? Nem mintha elkötelezett híve lenne az eszmének, aminek valószínűleg a létezéséről is alig tud, ha tud valamit egyáltalán azon kívül, amit maga körül érzékel a korszellemből. Egyszerűen azért, mert állandóan belső hangokat hall, és ezeket a hangokat Leninnek tulajdonítja. Az ő vezére bensőjéből vezérli. És ez abban az időben, abban a világban már önmagában probléma. Meg is gyűlik a baja emiatt előbb az iskolában, aztán a városházán, mert híre megy a nem mindennapi ambíciónak, és a tanácselnök elvtárs magához kéreti. Egy gyereket, igen. Jön érte a fekete autó, mint Pelikán József gátőrért, és viszi. Fagylaltot is kap az irodán, de azért kedvesen megpróbálják lebeszélni, hogy Lenin akarjon lenni. Aztán később letesz róla csakugyan, és rájön, hogy aki bentről szól hozzá, nem Lenin, hanem Einstein. Mennyivel jobb.

Lassan kibontakozik előttünk egy fiatalember életútja a komótosan konszolidálódó szocializmus kulisszái között, ahogy kijárja az iskolákat, egyetemre megy, egymásba szeretnek egy lánnyal, akit feleségül vesz. Párttitkár apósa előbb belépteti a pártba, egyengeti az útját, és elhelyezi vezető beosztásban egy varrodában, ami a legkevésbé sem varroda. Hogy valójában micsoda, hősünk előtt is titokban marad, mint oly sok minden más, amivel találkozik. Boldog öntudatlanságban telnek a napjai, mígnem megismerkedik egy fiatal lánnyal, aki miatt elhagyja a feleségét, mire apósa ellehetetleníti a pártban és a munkahelyén. Csakhogy közben változnak az idők, új szelek fújnak, és fiatal barátnőjével az ellenzéki mozgolódás sűrűjében találják magukat. Innen indul a kisregény, a bársonyos forradalom előestéjén, amikor a lelkes előkészületek közepette egy félreértés miatt a spicliség gyanújának árnyéka vetül rá, és ismét kilátástalan helyzetben találja magát. Két tűz közé kerül, hiszen már senki nem bízik benne, sem új barátai, akikkel együtt készült megdönteni a rendszert, sem régi elvtársai, akik szakítottak vele, és most éppen az ő rendszerüket készül megdönteni.

Hősünk a forradalmi mozgolódásokból éppen olyan keveset ért (utóbb kiderül, hogy még annál is kevesebbet), mint a bukásra ítélt rendszer működéséből, melynek nem túl jelentékeny fogaskereke volt. Pelikán József gátőrhöz hasonlóan ő is csak élni akar, boldogulni, elvan politika nélkül is, neki az egész csak nyűg. Úgy van vele, hogy „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”, miként A tanú József Attilától kölcsönzött mottójában is áll. Végül aztán csak kilyukadunk ide, legalábbis errefelé vesz irányt az események sodrása. Közben javában zajlik a rendszerváltás, amire szeretnénk úgy emlékezni, mint generációk meghatározó élményére (miként nemzedékek meghatározó élménye volt hajdan ’48 vagy ’56). Csakhogy e generációk nem kis része érezhette okkal, hogy valahol megtörtént valami fontos, amiről legfeljebb értesülhetett, s még azok közül is sokan, akik az eseményekhez közel mozgolódtak, esetleg tevékeny résztvevőknek gondolták magukat, később csalódottan eszmélhettek, hogy nem is ők voltak az igazi aktív szereplői a történéseknek. Kétségtelen, és erre jó visszaemlékezni, hogy azokban a napokban lelkes várakozás, a beteljesülés ígérete, a szabadság eufóriája töltötte el a társadalmat. Az a reménykedés, hogy valami új kezdődik, mely bizakodásban aztán csalatkozni kellett. S e csalódásban úgy érezhettük, hogy megfosztottak minket valami nagyon fontostól, attól mindenképpen, hogy szívesen gondoljunk vissza erre az egészre úgy, mint meghatározó nemzedéki katarzisra. 

A kisregény éppen ezért nemcsak a rendszerváltásról szól, hanem a leváltott rendszerről is. Mert úgy érdekes igazán a történet, ha látjuk, honnan jutottunk hová. Hogy láthassuk, jutottunk-e egyáltalán valahová. Elgondolkodtatók az olyan abszurd epizódok, mint például az, amelyben hősünk gépiratban szert tesz Goebbels összegyűjtött beszédeire, és a betiltott szöveget név nélkül odaadja meggyőződéses marxista feleségének. Csak annyit mond a szerzőről, hogy egy bolgár elvtársról van szó, és az ő hagyatékából került elő a kézirat. Mikor az asszony elolvassa, kifejti, hogy néhány részletet leszámítva alapvetően egyetért a „bolgár elvtárs” észrevételeivel. A férj erre csak annyit mond: „Tudod, a bolgár elvtárs autodidakta volt.” A feleség bólint, így már érti a dolgot. Attól tartok, mi is értjük. Bár ne értenénk.

Ami különösen izgalmassá teszi az Einstein harangjait (ha már próza, melynek a napját ünnepeljük), a kétségkívül izgalmas téma mellett, az a sajátos elbeszélői nézőpont, melyből megismerjük az eseményeket. Ez a különös figura, aki rendszeresen hangokat hall, Utolérhetetlen Énje, vagyis Einstein hangjait, s aki körül bonyolódik az egész történet. A történet, mely ugyancsak izgalmas narratív szerkezetben bontakozik ki, hiszen a közepén indul, mint a legjobb eposzok, aztán az elejével folytatódik, hogy befejezésül eljusson a végére. 

Grendel Lajos ennek különösen értette a módját, más írásaiban, novelláiban és regényeiben is előszeretettel kísérletezett a legkülönfélébb prózai szerkezetekkel és megoldásokkal. Sosem az attrakció, az öncélú bravúr kedvéért, hanem mert így tudta leginkább visszaadni azt a különös közép-európai világot, melyben felvidéki magyar íróként élt.

Borítókép: Grendel Lajos 

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának turnusvezetője