– Egyértelműnek tűnt a nemzetstratégia iránya 2010 óta: a jobboldali kormány elkezdte a nemzetegyesítést, meghirdették a nemzeti összetartozás politikáját, a gazdasági felívelés éveiben pedig hatékonyan tudta támogatni a határon túli nemzetrészeket. Az orosz–ukrán háború kitörésével viszont az eddig megszokott rendszer felborulni látszik. Kárpátalján például mostanság nehéz előtérbe helyezni a megmaradást a szülőföldön. Újra kell-e tervezni egy ilyen helyzetben?
– Nehéz történelmi korok között párhuzamot vonni, de létezik egy személyes analógia: még székelyudvarhelyi polgármesterségem idejében, amikor Délvidéken háború dúlt, Udvarhelyre hívtuk és foglalkoztattuk a Csalóka zenekart. Ők nálunk vészelték át a háborút, és közben szolgálták a mi közösségünket. Akkor arra törekedtem, hogy Udvarhely anyavárosból székely fővárossá váljon, az elszakított területekről pedig legyenek testvértelepülési kapcsolataink.
– Egyfajta gyűrűként az anyaország körül?
– Igen. Székelyudvarhelynek akkor már a budapesti I. kerület testvérvárosa volt, a kapcsolatot még elődöm, Ferenczy Ferenc alakította ki Katona Tamás polgármesterrel. Mi ezután Szabadkával, Kasza József polgármester idején kötöttünk testvérvárosi megállapodást, és megtettük ezt Dunaszerdahellyel is, Pázmány Péter polgármester úr mandátuma idején. Kárpátalja felé is fordultunk, közeledésünket akkor még nem sikerült testvérvárosi szintre emelni, de mára Beregszász és Székelyudvarhely is testvérvárosok. Kisebbségi sorban, éppen a kisebbségi sorsból fakadóan a településvezetőknek többletfeladatai is vannak. Nemcsak vállalnunk kell, hogy magyarok vagyunk, hanem fel is kell nőni ehhez: olyan tartalmas életet kell élni, egyénileg és kollektíve egyaránt, hogy jó irányba tudjuk befolyásolni a közösség sorsát. Ezért törekedtünk már akkor a testvérvárosi hálózat kialakítására, ezt a tapasztalatot később a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnél (NSKI) is tudtuk kamatoztatni. A településvezetőknek azt a fajta kiegészítő munkát kell elvégezni, amire a külügyminiszterek már nem érnek rá, rosszabb esetben – és itt nem a miénkről beszélek – nem is akarnak ráérni. Azzal a szemlélettel érkeztem Budapestre, hogy ha minden magyar megfogja egy másik magyar kezét, akkor keblünkre ölelhetjük a Kárpát-medencét. Ez az ars poeticája az NSKI-nak, de az egész nemzetpolitikának is erről kell szólnia. Tarlós István főpolgármester úrnak köszönhetően – közbenjárásomra – Székelyudvarhelynek sikerült testvérvárosi együttműködést kötnie Budapesttel is. Az akkori fővárosi vezetés a gyakorlatban is alkalmazta, hogy Budapest nemcsak Magyarország, hanem a nemzet fővárosa is.
– A közelmúlt egyik felháborító eseménye volt a munkácsi váron lévő turulszobor eltávolítása. Ahogyan ezt intézték, abból nem lehet másra következtetni, mint hogy az ukránok ebben a helyzetben is a két nép közötti ellentétet éleznék ki. Mit lehet ez ellen tenni? Hogyan lehetne előmozdítani a békés együttélést?
– Magyarország – mióta a konfliktus tart – a legjobb utat választotta: a háború elől menekülőket gyakorlatilag sehol nem fogadják olyan szeretettel, mint nálunk. Az a humanitárius akció, ami immár nyolc hónapja zajlik, példátlan az elmúlt harminc évben. Azonban ezt az ukrán kommunikációs felületeken tudatosan elhallgatják, az ukrán közvélemény erről keveset tud. Nehéz nem szándékosságot felfedezni. A honi közvélemény előtt ismert a helyzet; az NSKI munkatársai is az elsők között voltak, akik gyűjtést szerveztek, és a határon is ott voltunk. Próbáltuk felmérni, hogy milyen szándékaik vannak a menekülteknek, hol kívánnak megállni, milyen gondolatokkal érkeznek, és hol tervezik a jövőjüket. Nehezíti az Ukrajnával való viszonyrendszert, hogy míg egy évvel ezelőtt még el tudtuk mondani a világban, hogy nincs rendjén a nyelv-, illetve az oktatási törvény, melyekkel nehéz helyzetbe sodorták az ott élő kisebbségeket, ma ennek a kérdésnek a feszegetése nincs egy súlycsoportban a háború problémájával, ezért nem is időszerű előhozakodni vele. A kapcsolatokat természetesen jóval könnyebb volt békeidőben ápolni. Mára nehéz megítélni a kárpátaljai helyzetet, amit csak azok a honfitársaink tudnak igazából átérezni, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják szülőföldjüket vagy vállalták az otthonmaradással járó nehézségeket. A kitartás, a helytállás a kulcsszó jelenleg. Nem érzem magamat feljogosítva arra, hogy megmondjam, mit tegyenek a kárpátaljai honfitársaink. Inkább őket kell meghallgatni. Mi rendszerint ezt tesszük: azzal próbáljuk segíteni őket, amit kérnek, és – ennek érdekében – most is tartjuk szervezeteikkel a kapcsolatot. Apróságokat is kérnek, viszont a lényeg az, hogy érezzék: nincsenek egyedül, nincsenek magukra hagyva, és bízzanak abban, hogy az éjszaka után nappal következik, a sötétségből egyszer világosság lesz.
– Akkor ne beszéljünk a turulról?
– De! A turul a magyarság fontos szimbóluma. Volt Munkácsnak egy olyan városvezetése, amely visszaállította az emlékművet a Szovjetunió felbomlása után. Ugyanazon politikai közösséghez tartozó szereplők döntöttek akkor a visszaállításáról, akik most a levételéről. Ennyit változott a világ. Fáj! Milyen jó választ lehet erre adni? A keresztényi magatartás azt diktálja, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Leverték a turulszobrot, de ennek ellenére továbbra is érkeznek a magyar segélyszállítmányok. Hátha ez kijózanítja azokat a köröket is, amelyek ezt a hibát elkövették. Azt gondolom, hogy el fog jönni az a világ, amikor a szobor visszakerül a helyére. A turul mindig visszaszáll, nemde?
