Dzóon logon ekhon. Beszélő állat. Nyelvet birtokló élőlény. Ez volt az ókor emberdefiníciója. Az ember abban különbözik az állattól, hogy el tudja mondani, mit gondol. És bár a logosz (melynek tárgyesete a mondatban szereplő logon) jelent gondolkodást, szellemet is, eléggé valószínű, hogy ez a mondat a nyelvet nevezi meg, mint az ember birtokát.
Ezek szerint az állatok is gondolkodnak, csak ők nem tudják elmondani, mi jár a fejükben. Erre csak az ember képes, akinek nyelvgyöke elvált a gégétől, ezért szavakká tudja formálni a tüdejéből kitóduló ösztönt. Kezdetben tehát van a gondolkodás, majd a bennünk előálló gondolatoknak szavakat adunk, hogy kapcsolatot tudjunk teremteni a másik ember fejében előállt gondolatokkal.
Csakhogy van egy olyan fenomén, amely ennek ellentmond.
Ellentmond, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a nyelv előbbre való, mint a gondolat. S hogy a nyelv nem szerszám, hanem lakhely: barlangunk. Vita hevében olykor az ember beleveti magát olyan mondatba, amelynek nem látja előre a végét. Elkezd beszélni, de fogalma sincs, mit akar, mit fog mondani, hova lyukad ki. Ez forradalmi tett: a rációban egyébként vakon bízó ember fejest ugrik a nyelvbe: jöjjön, aminek jönnie kell. És a helyzet végül mindig megoldódik: a gondolat megszületik, megszüli a beszéd. A beszélő maga is meglepődik ilyenkor, hiszen nem gondolta, hogy végül eszébe jut valami értelmes, hogy tehát megússza a dolgot, és hogy végül a társalgásban puhán fog talajt.
Merítő
